Arany 200

„Az öreg úrnak van egy tamburája, / S mikor az ihlet s unalom megszállja, / Veszi a rozzant, kopogó eszközt / S múlatja magát vele négy fala közt.” Ilyen önarcképet rajzolt magáról Arany János egy bizonyos „kapcsos könyv” oltalma alatt, 1877 „áldott nyarán”.
Különleges ajándékot hozott a december. A bicentenáriumi év végén a Kossuth Kiadó és az MTA Könyvtár és Információs Központ megjelentette Arany János Kapcsos könyvének hasonmás kiadását. Így több mint három évtized után (utoljára 1982-ben jelent meg hasonmás kiadás) újra hozzáférhetővé, az otthonokba vihetővé vált a magyar irodalomtörténet egyik legnevezetesebb tárgya. (Ha irodalmunkra gondolok, csak Radnóti Miklós Bori notesze jut eszembe hasonlóan emblematikus kéziratként.)
A kulccsal zárható, barna bőrkötéses könyvet Gyulai Pál ajándékozta Arany Jánosnak 1856. augusztus 20-án – amint azt az első lap verzójának tetején található bejegyzés tanúsítja. Ma az Akadémiai Könyvtár Kézirattára őrzi K. 510. jelzet alatt. A könyv kalandos, a II. világháborút, Budapest ostromát is átvészelő történetéről Kokas Károly kísérőtanulmányában olvashatunk a most megjelent kötet végén.
„Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve, mellyel valamikor régen Gyulai ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb utain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce (…). A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem. (…) Hogy ezekből valamit közre­bocsásson, arról sokáig hallani sem akart” – írta Arany László. Bár a Kapcsos könyv összeforrt az Őszikék ciklussal, melynek legtöbb darabja ama bizonyos száznegyven évvel ezelőtti „áldott nyáron” keletkezett, már húsz évvel korábban, 1856–1857-ben, majd az 1865 és 1871 közötti években is íródtak bele versek. A Szondi két apródjával indul, és benne vannak 1865 szomorú karácsonyának, Arany Juliska halálának dokumentumai, a szívfájdalom versei és bejegyzései. Itt van a Kapcsos könyvben Sírkövén ez áll cím alatt irodalmunk legszebb sírverse, amely egyúttal a költő nagybetűs tanúságtétele az örök életbe vetett hitéről.
És rögtön ezután az Őszikék! Arany utólag jegyezhette az oldal tetejére ezt a cikluscímet (melyet később egy versben megmagyaráz), ahogyan az évszámot is. Az első, A lepke című vers fölött ez a cím áll: Új folyam. És peregnek, peregnek a versek, a szövegek végén található datálás szerint egy-egy napra több is jutott 1877 júliusában és augusztusában. Érkezik az omnibusz, jön az a gyékényes, abroncsos alföldi szekér, a torony tizenkettőt ver Adonyban, a porban ott vergődik a lábunknál egy kicsiny zöld lepke, csak rá ne lépjünk! A Kapcsos könyv lapjai megidézik az egykori, a mainál csöndesebb, vadregényesebb, csak hajóval megközelíthető Margit-sziget tölgyeit, színeit, hangjait, hangulatait…
Találkozunk a tamburás öreg úrral, aki aztán belép a szobánkba, a mi négy falunk közé. És megszólal az a „rozzant, kopogó eszköz”. De már az első hangot hallva érzékeljük, hogy nem is rozzant, nem is kopogó. Miért kicsinyíti, miért húzza össze magát ez a dalnok, kérdezhetnénk, de nem tesszük, hiszen tudjuk a választ. Micsoda énekek sorát rejtik a kézzel írott oldalak! „Oh áldott, / Oh áldott / A keze-írása!” – szólal meg egy másik, mindenki által kívülről fújt vers. Valóban áldott ez a kézírás, amely az embert hozza közel. Egy jóságos tekintetű, botos és kalapos öreg urat, akinek bár szemében ott játszik a kétely, az az örök, amely emészti, letelepszik mellénk ebben a karácsonyfafényes meghittségben, szorítja a lantot, és nincs semmi más, csak a dal, az ő dalai.
A szavak, melyekből benső gondolatok, a hétköznapok egyszerű tapasztalatai szólnak, élet és halál mélységeit nyitogatják – és mind­ez a legszebb, formailag virtuóz versekbe zárva. Ez az a teremtő feszültség, amely a bűvkörébe von, miközben az öreg úr ott ül a karácsonyfa mellett és versel. S ahogy Pilinszky is írta egyszer: lábánál megpihenhetünk, megnyugodhatunk. Megtörténik a csoda, ha be­engedjük, ha adunk neki időt, ha megnyitjuk előtte a lelkünket.
A kötet második felében megtaláljuk a kéziratos oldalak nyomtatott változatát. Ez megnyugtató, a mai szem ugyanis nehezen olvassa a XIX. századi kézírást. Mégis izgalmasabb és meghittebb a kézírásos lapokat bogozni! Ha csak lapozgatjuk is a könyv első felét – a megsárgult-megbarnult, a gyűrődéseket, szennyeződéseket, az idő foltjait is szépen mutató lapokat –, kiemelkednek oly ismerős szavak, verssorok. Az áthúzások, javítások, megjegyzések, utólagos bejegyzések az alkotás folyamatába is bepillantást engednek.
Arany azzal a befelé forduló gondolattal, cinkos kacsintással írhatott kedves kapcsos könyvébe, hogy kulcsra zárja, ide ugyan be nem jut a világ – hiszen mindez olyan benső, olyan személyes, nem tartozik senkire. Gyulai Pálnak írt 1877. október 22-i levelében meg is vallotta, hogy nem bánja, ha holta után nyilvánosság elé kerülnek a versek, de a megírás jelenében, amikor „könnyen és szabadon dolgozott”, „azokkal föllépni esze ágában sem volt”.
Mit mondhatok még? Kosztolányi Dezsőt hívom segítségül – a centenárium évéből, 1917-ből.
„Ide akartam megérkezni. Mert az, akit mi olvasunk, mai magyarok, akit mi imádunk, a szenvedő Arany, a lírikus. (…) Csupa fulladt és titkos mélység a lelke. Bizalmatlan az emberekhez, betegesen szerény és betegesen érzékeny, még a tehetségében sem bízik. Egy napon azonban mind e sok kétség, a test és lélek szenvedése utat tör magának. (…) Micsoda nagyszerű vallomások ezek a versek. (…) Petőfi valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet…« Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket.”
Nyissuk meg lelkünket az Őszikék írója előtt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..