Mégis, túl a gyerekkorban bebiflázott neveken, a kötelező frázisokon, az egyre sűrűbbre fonódó múlt ködén, itt áll előttünk tizenhárom férfi. Hősök, vértanúk, példák. De kik is voltak ők? És mit üzenhetnek ma nekünk? A lexikonok megfogalmazása szerint: magyar honvédtisztek, akik a magyar szabadságért harcoltak és szenvedtek vértanúságot. A közép-kelet-európai sors azonban nem ilyen egyszerű. Sosem ilyen egyszerű. Elég csak betűzni a neveket, utánajárni a családfáknak – máris összetettebb, közép-európaibb a kép. Hiszen a tizenhárom aradi vértanú közt éppúgy volt német és osztrák származású főrangú katona, szerb, horvát és örmény gyökerű tábornok, mint magyar nemes. Sorsuk azonban összeforrt abban a vágyban, hogy Magyarország szabad ország lehessen. Ennyi volt a „bűnük”, és a büntetés a szabadságharc bukása után nem is váratott magára.
A győztesek számára nem volt kétséges, a honvédtiszteknek halállal kell lakolniuk. Haragjukat tetézte az is, hogy a magyar sereg nagy része Világosnál nem a császári, hanem a cári csapatok előtt tette le a fegyvert. Az osztrákok sértettségből döntöttek úgy, hogy a tábornokokat az őket megillető golyó általi halál helyett kötél általi halálra ítélik. Végül Haynau négy ítéletet különleges kegyelemből golyó és lőpor általi halálra változtatott. Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Schweidel József részesült e „kegyben”. A tizenhármak ítéletét október 6-án hajtották végre. Ugyanezen a napon végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost is Pesten. A legenda szerint az akasztásra vitt tábornokok sorban búcsúztak el egymástól, Vécseynek már nem volt kinek istenhozzádot mondania, ezért Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét. A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttestét közszemlére tették ki. Nem mindenki számára köztudott, hogy 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvédezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt a tizenötödik aradi vértanúként emlegetik – és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédjét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, a kivégzése előtt azonban a börtönben megtébolyodott.
A vértanúk kultusza már a gyászos napon elkezdődött. Emlékükre köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni. A vesztőhelyen máig látható obeliszket 1881-ben emelték. Az aradi Szabadság-szobrot pedig 1890. október 6-án avatták fel mintegy huszonötezer ember jelenlétében. Az ünnepélyen részt vett Damjanich özvegye, Schweidel tábornok lánya, Leiningen tábornok fia, a szabadságharc tisztjei közül Klapka György. Nagy meghatódottság közepette hangzott el a Szózat. Zala György szobrász lelkes beszéd kíséretében adta át alkotását a polgármesternek. Egy Edison-fonográf Kossuth Lajos beszédét közvetítette. A korabeli újságok tanúsága szerint mindenki könnyezett és emlékezett. S hogy mindeközben a bécsi Burgban Ferenc József mire gondolt, örökre titok marad.
Az aradiak és a nemzet fiai még egy emberöltőn át nem vihették koszorúikat a szoborhoz. A Trianon után elcsatolt országrészben a románok nem nézték jó szemmel a mementót. 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolította az emlékművet, és csak 2004. április 25-én állították fel újra, a román–magyar megbékélésnek szentelt emlékparkban. Vele szemben a románok egy diadalkaput helyeztek el, és saját hőseiket örökítették meg alatta, élükön Avram Iancuval, aki többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen Erdélyben szervezett császárhű román felkelés vezetője volt. Mondhatjuk erre is: a közép-kelet-európai sors nem egyszerű. Sosem egyszerű. Határok módosulnak, szobrok dőlnek, majd ismét felállnak. Könnyek hullnak. Tereken, területeken, hősökön osztozni kell. Osztozni tanácsos…
Az idei esztendőben szombatra esik az aradi vértanúk napja. Talán lesz időnk megállni, értünk is hozott vértanúságukat megköszönni. A névsort, kiegészítve a többi vértanúval, immár nem mint jó diák, inkább mint jó utód elrebegni, akár egy fohászt, amely nem hosszú, ám súlyos, mint a mögöttünk lévő századok.
Kneziƒ Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Batthyány Lajos, Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk, Lenkey János. Ámen
