Az aradi tábornokok és ezredesek, akik esküt tettek a magyar királyra, az önálló magyar minisztériumokra és az alkotmányra, hűek maradtak a vállalt ügyhöz. Az osztrák és orosz katonai túlerővel levert harc végén az itthon maradással és a fegyverletétellel önként vállalták sorsukat. Jól tudták, hogy rabság, esetleg vérpad vár rájuk. A fogságban türelemmel hallgatták a hadbíróság hamis vádaskodásait, és elviselték a foglárok megaláztatásait. Saját szenvedéseikről megfeledkezve csak családjukért, szerelmeikért aggódtak. Utolsó éjszakájukon az isteni kegyelemből kaptak megerősítést. Nyugodt lelkiismeretüket bizonyítja, hogy volt, aki mélyen aludt, más könyvet olvasott, s akadt, aki imát írt feleségének vigasztalásul. A végső percekben is egymást erősítették, üldözőiknek megbocsátottak, és felajánlották szenvedéseiket és halálukat szeretteikért.
Ezek a vértanúság ismérvei. Rajtuk keresztül megelevenedik Izaiás próféta jóslata a szenvedő Szolgáról, és a Jelenések könyve hűséges és igaz Tanúja.
Manapság Isten nem vértanúságot, „csak” tanúságot vár tőlünk. Tanúságot a min den nap köztünk élő szeretetéről. Vajon mártírjai, a görög szó értelmében tanúi vagyunk-e? És ha békés időkben sem vagyunk azok, vajon mi lenne velünk szabadságharcos időkben?