Indiában a legutóbbi tíz év során körülbelül 150 000 földműves lett öngyilkos. Tartozásaik súlyát kibírhatatlannak érezték, a piac szigorú feltételei és más tényezők helyzetüket elviselhetetlenné tették. A harmadik világ más országaiban is sokakat súlyt a nyomor, a gazdaságszerkezeti igazságtalanság, a természeti csapások, az elégtelen, sőt korrupt kormányprogramok. Hazánkat is szorongatják állandó és súlyos mezőgazdasági nehézségek.
A földművelés ilyen állapota, az éhezés drámájával együtt a katolikus egyház főpásztorát arra készteti, hogy az országok felelőseit hatékony, a mezőgazdasági technika modernizálását, illetve a banki világ és a számvitel tisztességét előmozdító politikára szólítsa fel, a keresztény nép egészétől pedig ilyen tartalmú kitartó imát kérjen.
A jó minőségű vetőmag és a talajjavítás korunk ígéretes vívmányai közé tartoznak. Hiányzik viszont e vívmányok és egyéb segédeszközök igazságos, méltányos elosztása. A 2000-es szentév novemberében a mezőgazdasági világ is megünnepelte a jubileumot Rómában. II. János Pál alapvető keresztény szempontokról szólt a zarándokokhoz. A föld a teremtő Isten tulajdona. A természeti kincsek mai felhasználása, az iparosítás nyomása nem mindenestől felel meg a Teremtő tervének. Isten az emberre bízta a földet. Használatról, nem visszaélésről, az Istennel való együttműködésről, nem abszolút és önző birtoklásáról van szó. A biotechnológia helyes kiértékelése nem jöhet létre csupán a közvetlen gazdasági érdekek szerint, szigorú tudományos és etikai vizsgálatnak kell a használatot megelőznie. Isten atyai szívtől indítva bízta ránk a földet, s e föld szociális, egyetemes emberi rendeltetése alapvető, elsőrendű szempont a helyes használathoz.
Szükséges, hogy imánkat egy nagyon szomorú, csüggesztő tény még állhatatosabbá és buzgóbbá tegye. 1996-ban az élelmezési világcsúcs feladatként tűzte ki, hogy 2015-ig a világ éhezőinek száma a felére csökkenjen. Nos, ma 820 millióval többen éheznek a világban, mint 1996-ban, és ez a szám jelenleg évi négymillióval nő. Ezek az adatok ijesztőek, még ha számításba vesszük is a világ népességének állandó, gyors növekedését.
Missziós szándék: Hogy a keresztények, akik olyan térségekben tevékenykednek, amelyekben a szegények, a gyengék, a nők és a gyermekek életkörülményei a legtragikusabbak, a remény jelei legyenek a közösségvállalás és a szeretet evangéliuma melletti tanúságtételüknek köszönhetően.
Főleg olyan vidékekről szól ez a szándék, ahol háború, természeti csapás, súlyos társadalmi igazságtalanság, kényszerű elvándorlás és anyagi források hiánya uralkodik. A szándék megnevezi azokat, akik az ilyen helyzetet a legjobban megszenvedik: „a szegények, a gyengék, a nők, a gyermekek”. Akik a megoldáson fáradoznak, csendesen igen sokat tesznek: papok, Istennek szentelt személyek és közösségek, katekéták, keresztény (karitatív) szervek. A nehézségekkel küzdő vidékek, az áldozatok és egyházi résztvevők is beletartoznak imádságunkba.
XVI. Benedek pápa Deus caritas est enciklikájában (2005. december 25.) felhívja a figyelmet: az egyház karitatív munkájának végzőit ne a világ fejlesztésére sarkalló ideológiák indítsák, hanem Krisztus szeretete. Krisztus az ő szeretetével meghódította a szívünket, felkeltette benne a testvérszeretetet. Tevékenységünk kritériuma Szent Pál kijelentése legyen: „Krisztus szeretete sürget bennünket” (2Kor 5,14). Annak tudata, hogy Krisztusban Isten magát adta nekünk, egészen a halálig, arra ihlessen, hogy már ne önmagunknak éljünk, hanem neki és vele együtt másoknak. Aki Krisztust szereti, az szereti az egyházat, és arra vágyik, hogy az egyház egyre inkább annak a szeretetnek képe és eszköze legyen, amely Krisztusból árad. Minden katolikus karitatív szervezet személyzete az egyházzal akar dolgozni, éppen ezért a püspökkel, úgyhogy Isten szeretete eláraszthassa a világot. Azzal, hogy bekapcsolódnak az egyház szeretettevékenységébe, tanúi akarnak lenni Istennek és Krisztusnak, és pontosan ezen okból kívánnak jót tenni mindenkinek.
