Azt is tettem, és úgy tűnt, ő nagyon nem örül ennek. Aztán kiderült, hogy nem bánta. Aztán az is kiderült, hogy ha nem lettem is mérnök, mégsem tértem le egészen arról az útról, amelyen szerinte is járnom kell: nem lettem rosszabb és igénytelenebb íróemberként, mint amilyen mérnöknek ő látni szeretett volna. Élete utolsó éveiben ezt meg is mondta. Én meg tudtam, hogy azzal az összeszorított szájú makacsságával és rosszallásával nagyon sokat tett ezért: kikényszerítette, hogy meg akarjam mutatni neki… A sírjánál állva azon a huszonnyolc év előtti forró, júliusi napon ezért külön is hálát kellett adnom. Harmincéves voltam már, mégis nehezen viseltem a félárvaságot. Még nem voltam kész egészen – jóllehet megkezdtem már a magam szerény „nyilvános működését” –, szükségem lett volna még rá. Úgy éreztem magam, mint az amputált ember, akinek nemcsak a levágott tagja hiányzik, hanem az egyensúlya is. Öntudatlanul ekkoriban kezdtem úgy figyelni arra a másik, arra az öt éve eltemetett férfira, mint korábban Apára. Nem mindenben értettem egyet vele – de mindig érdekelt, mit mond. Magamban gyakran vitatkoztam vele – de mindig tiszteltem. Tudtam, hogy őszintén jót akar azzal, amit akar. Megingathatatlannak látszó határozottsága bosszantott néha, akárcsak Apáé – de mióta velem is vitatkoznak és sokszor nem értenek egyet a gyerekeim, azóta tudom, hogy ez a rendíthetetlenségre törekvés valamiképp szerves része annak az apaképnek, amelyhez hasonlítani akarnak az apák. És amelyre szükség van ahhoz, hogy felnőjenek, apává érhessenek a fiúk. Ilyen felnövőfélben lévő fiúként néztem arra az öt éve eltemetett férfira. Nem ösztönösen lázadó kamaszként, hanem kritikus figyelemmel. Nem volt ez tiszteletlenség a részemről, és ráadásul meg is engedhettem magamnak – mert állta a kritikus tekintetem. Végiggondolt gondolat volt minden megnyilatkozása, amellyel akkor is az igazság felé terelt – akárcsak Apa –, amikor némely megfogalmazásával, meglátásával nem értettem egyet. Egyet nem érteni, más véleményt, vagy nagyjából ugyanazt másként, a magam számára személyes érvényűen megfogalmazni – ez gondolkodást követel. Lehet, hogy mint minden bölcs apának, neki is ez volt a célja? A fiaknak fel kell nőniük, a saját lábukra kell állniuk – saját gondolkodásukra támaszkodva –, különben belepusztulnak, ha magukra hagyják őket az apák. Márpedig magukra hagyják őket, mert ez a világ rendje. És az is, hogy a fiaknak apává kell érniük, hogy maguk is fiakat nemzzenek (ez a könnyebbik része a dolognak…), és emberré is neveljék – vagyis inkább növeljék – őket. Szellemi és erkölcsi erőiket mozgásba hozva. Ezért a bölcs apák nem örülnek igazán, amikor fiaik egy bizonyos koron túl is az ő szavaikat visszhangozzák. Az a gyanúm, hogy ez az öt éve eltemetett bölcs férfiú sem lelkesedett igazán, amikor azt látta, hogy sokan folyton őt idézik, akkor is, amikor éppen nekik kellene mondaniuk valamit. Azok az igazán mély gondolatok ugyanis, amelyeket nemcsak citálni lehet, hanem továbbgondolni is. Az ő gondolatai elég mélyek voltak ehhez – hála Istennek. Apám után, apám helyett apám volt ez a férfi – gondoltam öt évvel ezelőtt, amikor könnyek nélkül, de üresen ültem a tévé előtt, és néztem, akárcsak a világ nagyobbik része, hogy sírba helyezik II. János Pál pápát.
