Édesapám őszintén elmesélte első – és egyben utolsó – pofonjának történetét. Fiatal tanárként az első világháborúban a kőszegi katonaiskola tanári karába osztották be katonai szolgálatra. Matematika–fizika szakos tanárként – osztrák rend szerint – kémiát is tanítania kellett, persze németül. Óráról órára készült az ismeretlen anyagból. A svihák kadétok egyre fegyelmezetlenebbek lettek. Végül az egyiket a szertárba szólította, és az hatalmas pofon nyomaival tért vissza onnan. A rend helyreállt, s a főhadnagy úr is tanult az esetből.
Az egyetemen báró Eötvös Loránd még professzora volt apámnak. Végzett tanárként tárgyai közül a matematikát kedvelte jobban. Nyugdíjas igazgatóként is tanított, és akkor is minden órájára készült, vázlatot készített. Persze nem azért, mint egykor kémiából, hanem mert szaktárgyainak is főleg didaktikája érdekelte: hogyan lehetne azzal az utolsó padban ülő gyerekkel is megértetni Pythagoras tételét?
Igazgatóként nemcsak tanárjelöltekkel foglalkozott, de fiatalabb korában Szekszárdon ő vezette diákmisére a cserkészzenekart is a diákok élén. A hittanórákat éppúgy látogatta, mint a többi órát, tekintélyét növelve ezzel. Budapesten is a diákmisék első padjában volt a helye. Minden nyáron meglátogatta a cserkésztáborokat. Énekkart, sőt, zenekart szervezett, nemcsak azért, mert zenerajongó volt, hanem a zene közösségformáló erejéért, kultúrájáért is.
1944-ben a hozzá forduló „sárga csillagos” szülőket éppúgy fogadta, hellyel kínálta, mint másokat – ezt később sokan vallották. Sajnos akkoriban nem mindenki tett így, de számára természetes volt. Amint az is, hogy a különböző felekezetű diákok vallási nevelését is fontos pedagógiai feladatnak tartotta.
Otthon is együtt imádkoztunk este az ágyamnál. De nem ezzel nevelt hívő, istenkereső emberré, hanem az egész apaképpel, amelyet elém állított. Beszélgetéseivel, sikereivel és kudarcaival, a hangversenyekkel, az operákkal, a színdarabokkal, amelyekre magával vitt. Olvasmányaival, amelyek számomra is gyakran jelentettek példát. Számtalan, szinte észrevétlen mozzanattal. Ilyen „észrevétlenül”, nem prédikálva nevelnek az édesapák.
