Kezdjük az elején. Az első és talán a legfontosabb, hogy az embernek egyáltalán legyen apja. Mert ez a legkevésbé sem magától értetődő. Az 1992-es Amerikai szív című filmben Nicknek (Edward Furlong) általában nincs apja, Jack (Jeff Bridges) ugyanis ideje nagy részét a börtönben tölti. Nem is szeretne apaként működni, mert azt gondolja, könnyebben el tudja szakítani a sötét múltjához kötő szálakat, ha nem foglalkozik a fiával. Jack szeretne eljutni Alaszkába – egy tiszta helyre, ahol ő is megtisztulhat –, de a jövőről alkotott elképzeléseiben a fiának nem szán szerepet. A film egy pontján azonban Jackben megfordul valami. Vesz a fiának egy látcsövet, e gesztussal pedig nemcsak bevonja őt az álmaiba, hanem úgy tűnik, a frissen felfedezett apaság élete értelmévé válik. Az már egy másik kérdés, hogy nem késett-e el ezzel.
Robert Zemeckis sci-fijében, az 1997-es Kapcsolatban Ellie Arroway-nek (Jodie Foster) azért nincs apja, mert még gyermekkorában elveszítette. Csak testileg, mert a lelkében mindig ott él – nemcsak az emléke, de a látásmódja is. Ellie hatalmas rádióteleszkópokkal kutatja a mindenséget, hátha jelentkeznek egyszer az idegenek. Egy napon meg is hallja a várva várt hangokat, melyek különleges utazásra hívják. Ellie el is indul, ám legnagyobb meglepetésére az út végén nem egy földönkívülivel, hanem az apjával találkozik. A film alapjául szolgáló novellát Carl Sagan írta, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a természettudományos világnézet a meghatározó benne. S bár a vallásos megközelítés háttérbe szorul, úgy tűnik, mégiscsak létezik valami örök: Ellie és apja kapcsolata.
Olyan eset is lehetséges, hogy a gyerekeknek nem az a bajuk, hogy nincsen apjuk, hanem az, hogy túlságosan rátelepszik az életükre. Az August Wilson színdarabjából készült, Kerítések (2016) című filmet Denzel Washington rendezte, és ő játssza a főszerepet is: Troyt, a szemetest. A férfi a saját életével, múltjával küzdve szeretné megóvni a csalódásoktól a fiait úgy, hogy valójában elnyomja őket. Feketeként megélte a kirekesztést, és most nem akarja, hogy a fiaival ugyanez történjen. Nehezen érti meg, hogy az az ő élete volt, a gyerekeié pedig már másmilyen lesz.
Az 1993-as Bronxi mese főszereplője, Calogero (Francis Capra és Lillo Brancato) helyzete kivételes, neki ugyanis két apja is van. Persze csak az egyik, Lorenzo Anello buszsofőr (Robert De Niro) a vér szerinti. A gengszterfőnök Sonny LoSpecchio (Chazz Palminteri) azért bánik apaként a fiúval, mert Calogero – még kisgyerek korában – nem árulta be őt a rendőröknek. A Palminteri egyszemélyes darabjából készült, Robert De Niro által rendezett film egyszerűnek látszó etikai kérdések körül forog. Ki az igazi legény: a tisztességesen dolgozó munkás vagy a gyilkosságtól sem visszariadó maffiózó? A félelem vagy a szeretet irányítja a világot? Sonny „becsületes bolondnak”, „szerencsétlen pancsernek” látja Lorenzót, aki viszont megveti Sonny és bandája életformáját. A Bronxi mese a példamutatás erejéről szól, hiszen mind a két férfi a tetteivel akarja bebizonyítani az igazát Calogerónak. S bár külön utakon járnak, egyvalamiben egyformán viselkednek: mind a ketten vigyáznak a fiúra.
Az út című film – amely Cormac McCarthy klasszikus regényéből készült 2009-ben – olyan apai szerepet állít a középpontba, amit szinte minden korban elvártak a férfiaktól. Az apák legfőbb dolga mindig az volt, hogy megvédjék a családjukat a veszedelemtől. John Hillcoat filmjében a Férfi (Viggo Mortensen) bármi áron kész megoltalmazni a fia életét. Ebben az esetben ez rendkívül nehéz – már-már abszurd – feladat, hiszen nincsen már világ. Egy katasztrófa során ugyanis az emberek nagy része meghalt, a túlélők pedig ádáz küzdelmet folytatnak a maradék javakért. Úgy tűnik, hogy a szürke, hideg és kopár Földön az élet csupán elhúzódó haldoklás. A Férfi és a Fiú (Kodi Smit-McPhee) egyik helyről a másikra vándorolva igyekszik megszerezni a napi betevőt. A Férfi talán már feladta volna, ám nem teheti, mert vigyáznia kell a fiára. Tulajdonképpen a fia létéből nyert erő viszi tovább őt is, mert ő „hordozza a tüzet”, mert addig van jövő, amíg a fia ott van mellette. A puszta lét azonban nem elég, szükség van egyfajta belső tartásra is. „Mi vagyunk a jók” – tanítja apját a fiú, így segít neki abban, hogy a morális apokalipszisben is meg tudjon maradni embernek. Az apa-fia kapcsolatot ebben a filmben lecsupaszítva látjuk, hiszen egy szélsőséges helyzetben sokkal élesebben rajzolódnak ki a kontúrok.
Ha egy apának sikerül megvédenie a családját, akkor a következő lépésben gondoskodnia is kell róla. A Férfi csak a fiát képes ellátni, Christopher Nolan sci-fijének főhőse, Cooper (Matthew McConaughey) viszont arra vállalkozik, hogy nem csak a családjáról, hanem az egész emberiségről gondoskodni fog. A 2014-es Csillagok között is egy apokaliptikus víziót tár elénk: a por és a mindent ellepő penész miatt a föld lakói minden energiájukat és tudásukat az élelem megtermelésére fordítják. Nagyratörő céljaikról – mint például a világűr meghódítása – már régen letettek. Cooper az illegalitásba húzódott NASA pilótájaként mégis az űrbe indul, mégpedig azért, hogy új otthont keressen. De mielőtt nekivágna, megígéri a lányának, hogy vissza fog térni. Eljön azonban a pillanat, amikor választania kell a lányának tett ígéret és az emberiség megmentése között. Nolan filmje az apai szeretet mindent átható erejét tárja elénk, mely átível galaxisokon és korszakokon, téren és időn.
De mi történik, ha egy apa kudarcot vall? Mi van akkor, ha gyermekei haláláért ő a felelős? Kenneth Lonergan Oscar-díjas filmje, A régi város (Manchester by the sea) ezeket a súlyos kérdéseket feszegeti. Lee Chandler (Casey Affleck) egy tűzben – amelyet egy kis odafigyeléssel megelőzhetett volna – elveszíti a családját. Nem sokkal később a bátyja is meghal, és őt nevezik ki unokaöccse, Patrick (Lucas Hedges) gyámjául. Lee képtelen normális viszonyt kialakítani a kamasz fiúval. Bár többször is kísérletet tesz arra, hogy kifejezze mindazt, ami mardossa – a soha nem múló lelkiismeret-furdalást és a belső ürességet –, ám arra egészen egyszerűen nincsenek szavak. Sokszor csak hebeg-habog, újrakezdi a mondatait – s végül elhallgat. Patrick sincs könnyű helyzetben, hiszen neki nem csak a gyásszal kell megbirkóznia. Míg Lee felnőttként már kialakította viszonyát a külvilággal, addig Patrick még csak most kezdte feltérképezni azt. Lee elveszítette önmagát, Patrick még meg sem találta. A ki nem mondott érzelmek azonban mindkettőjükből ki-kitörnek: indulat, trágárság és tompított erőszak formájában. Megoldás itt nincs, Lee és Patrick is csak annyit tehet, hogy megpróbálja így tovább élni az életét.
Az üvegpalota című, 2017-ben készült filmben Rex Walls (Woody Harrelson) semmit nem tesz meg mindabból, amit egy apának kellene. Többnyire részeg, ha pedig nem, akkor sem csinál semmit. Illetve mégis. Álmodozik, együtt a gyerekeivel. Tervezi az üvegpalotát, ahol majd az egész család együtt fog lakni. Egyelőre még csak egy kalyibában élnek, de az alapot már elkezdték ásni. Az idő azonban telik, az üvegpalota alapja pedig szép lassan megtelik szeméttel. Lányai csak egyetlen kiutat látnak e kilátástalan helyzetből: a szökést. Destin Cretton rendező Jeannette Walls (Brie Larson) önéletrajzi ihletésű regényéből készült filmjében mind a két szülő alkalmatlan arra, hogy gyerekeket neveljen. Sőt, egy ponton túl a szerepek megfordulnak – valójában már a gyerekek viszik a hátukon a családot. Miért megrendítő mégis ez a történet? Mert Jeannette sok év múltán ennek ellenére képes kimondani, hogy a rengeteg megpróbáltatás sem tudta kiirtani a szívéből az apja iránt érzett szeretetet.
