Anya, aki a szeretet kútja

Huszadik századi S. M. mester vette észre őket, s rögtön falképre festette mindkettőt. Triptichon részei lettek: ülő alakok, szék karfájára akasztott tarisznyával, görcsös bottal. Középre figyelnek, ahol elkezdődik az igazi történet.


Amott a hold teljes –, a secco bal oldalán. Erdő, ágazó liánok, virágok közt az angyal érkezik abba a gondozott lugasba, ahol a kezdettől kiválasztott leány néz szembe vele. Meglepődik az angyal is, a leány is. Megijednek. Az angyal aztán elkezdi énekét. A szegénység ártatlan teraszán – ég és föld találkozási helyén. A mindig tiszta anyajelölt ilyet is gondolhat: össze kell gyűjteni a teremtés minden erőit, a kegyelem termését kévébe kötni, és a Hatalmas lába elé tenni.
Hatalmasnak nevezi a Teremtőt a himnuszban, melyet a jobb oldali képen rokonának suttog el, és áradón énekli. Hozzá jött a hegyen át. Az erdő ezen a képen is jelen van – tömörzöld lombozattal –, s míg emitt a galamb lebeg a lány felett, ott fészkére szállt.

A Lélek által megfogant „Szűzben még virág a Gyermek”. Szentségével telve ő elmerülten támaszkodik a rokonára. Nem a táj, hanem a teljesség tárul meg szemeinek, s a teremtés középpontjába lép. Attól kezdve csak erre gondol.

A harmadik kép a két vándoré – és ismeretlen társuké. Már előzőleg találkoztak vele – napnyugtán. Ekkor ültek asztalhoz. A kettő elmondta: magányossá tette őket, ami történt. A nagy Esemény. A többiek újra halászni mentek.

Csak egy ideig hallgattak, a kenyértöréskor nyílt meg a szemük. A Megtestesült-Feltámadott kortársa lett a két vándor –, és minden vándor. Az idő már kevésbé fontos; a teremtés erői az „Igében lakoznak”. Az Anya így ringatja a Gyermeket. Gondozza-ápolja, aggódik érte, amikor már felnőtt is.

Mindez értünk történik – azóta is. Gondoskodó szeretete korábban kezdődik a golgotai óránál. A modern francia: Charles Peguy, a konvertita amikor megírja remekművét, az Évát, az Istengyermeket altató Mária köré ilyen sorokat sző: …szép szemét (a Gyermek) lehunyta hálátlanságunkon / Csak belső álomra nyitotta fel most már. / Ifjú szeme nem járt már romlásainkon / Nem szemlélt többé mást, csak egy korábbi kort. Egyértelmű az egybeesés a gyermeki és ifjúi szempillantásban. A benső látásra azonban aligha van fogalmunk. (Egyetlen nyelvnek sincs.) Peguy erre (is) utal: A kegyelem fája s a természet fája / Úgy összefonódik testvéri csomókkal, / Hogy mindkettő lélek, és mindkettő test; / Mindkettő hajótest, mindketten árbocok. S. M. falképén a fa fontos jelkép, megeleveníti a messiási időt, amikor „a hegyek és halmok örömujjongásban törnek ki (…), és a mezőnek minden fája tapsol…”

Mária – örömujjongásban. Az Anya, aki a szeretet kútja. Az élet fájának Gyümölcsét őrzi. De ott van aztán a kivégzés fája alatt. Derű és bánat elválaszthatatlan – fehér és sötét boltozatban. A megváltottak életének rejtett fülkéjéből az aggódó Anya bármikor Fia elé lép: átadja a kérést, könnyet, boldogságot. Mindkettő erő. Vándorok asztalánál a kiválasztott is jelen van: az anyaság örök. Zarándokutak végén ő sem hiányzik.

Kilépek a szentélyből. A két vándor is kilép. A harmadik (aki Második minden laudációban) bennünk vesz szállást. Fölénk borul két kar: Isten Anyjáé. Kitárul október ege alatt, és minden hónap ege alatt.