Ahogyan gondoskodó család sem. És ma is ezerszám nőnek fel gyermekek anélkül, hogy karácsonyi ajándékot kapnának. Sok segítő szándékú ember összefogása és lelkesedése azonban olykor elegendő ahhoz, hogy a legszegényebb gyerekekhez is eljusson a szép papírba csomagolt, névre szóló doboz, benne a mackó és az üzenet: fontos vagy, kisember. Olvasóink most bepillanthatnak abba a készülődésbe, amelynek révén sok, nehéz körülmények közé született gyermek kap majd karácsonyi ajándékot az erdélyi gyermekotthonokban.
Sokan ismerik a Böjte Csaba atya által létrehozott erdélyi gyermekotthonokat, de talán kevesen tudnak arról, hogy az ott folyó munkába bárki bármikor bekapcsolódhat, akár az anyaországból is. Arról pedig még kevesebbeknek van tudomásuk, hogy bizonyos értelemben az angyallá válás titokzatos lehetősége is mindenki előtt nyitva áll. Hogy miképpen, erről Vizi Krisztinával beszélgettem, aki idestova öt éve rendszeresen látogatja a szovátai gyermekotthon kis lakóit, és az adventi időszakban terelgeti angyalaikat.
– Hogyan lesz egy budapesti olasztanárnőből „angyalterelgető”?
– A történet 2006 húsvétján kezdődött. Ekkor került a kezembe Böjte Csaba egyik könyve, amely a dévai gyermekotthonról szólt. Olyan hatással volt rám, hogy úgy tettem le: azonnal indulok. Nyomban felhívtam az alapítványt, hogy jelentkezzem önkéntesnek. De akkor éppen nem Déván, hanem Szovátán volt szükség segítőre, így oda irányítottak. Így töltöttem el egy nyári hónapot a szovátai házban. Azóta járok vissza segíteni.
– Karácsony előtt sokan gyűjtenek a rászorulóknak, így a gyermekotthonok lakóinak is. Ez az angyalos ajándékozás azonban más. Mi a lényege, és hogyan született az ötlet?
– A legfontosabb, hogy ez csakugyan nem gyűjtés, hanem valódi ajándékozás. A névre szóló angyalozás évek alatt alakult ki. Ennek fő szervezője Érsek Emese. Minden otthonnak van egy felelős „főangyala”, aki az ajándékkészítő angyalokat összefogja. Például a szovátai házé: Németh Zoltán. Én már menet közben csatlakoztam. Évről évre mi is okosodtunk. Kezdetben még nem kértük a gyerekeket, hogy írjanak levelet. De rájöttünk, hogy ez fontos. Egyrészt gyakorlati oka is van, hiszen így valóban olyan ajándékot kapnak, amely a szívük vágya, másrészt a gyerekek és az angyalok kapcsolata a levél által személyessé válik. Közben azt is láttuk, jó, ha segítünk a levelek megírásában. Ezért októberben elutazom Szovátára, és ott vagyok a gyerekek között, amíg fogalmazgatják a kívánságaikat. Megnézem azt is, mit kérnek. Olyan ajándékok felé terelgetem őket, amelyeket meg is lehet venni, és nem túl drágák. Ha ruhát kérnek, megmérem, hány centi magasak, s a méretet is elküldöm az angyaloknak, akik képet is kapnak a pártfogoltjukról.
– Kiből lehet angyal?
– Bárkiből. Az ismeretségi körömből kerültek ki az első angyalok. Később az ismerősök ismerőseinek a köréből bővült tovább. Sok embernek fontos, hogy olyan kezdeményezéshez csatlakozzon, amelyet figyelemmel tud kísérni, megélheti a személyes kapcsolatot azzal, akinek segít. Többen örülnek annak, hogy nem egy nagy közös kalapba megy az ajándékuk. Megbíznak bennem. Tudják, hogy csakugyan Petike vagy Marika lábára kerül az a cipő, amit ők nagy szeretettel megvásárolnak idehaza.
– Te hány angyalt terelgetsz, és hogyan?
– Nekem az idén huszonöt angyalom van a fővárosból. Németh Zoltán száz angyallal is kapcsolatot tart. Épp az idén több lett az angyal, mint az ajándékozott. Novemberben felveszem a kapcsolatot a segítőkkel. Elküldöm nekik kis pártfogoltjuk levelét. És a hónap végéig folyamatosan hozzák a lakásomra a csomagokat. A végén már alig tudok lépni az előszobában. Mások lakásán is gyűlnek az ajándékok, és advent első hétvégéjén elszállítjuk őket Zoltán lakására, onnan egy raktárba kerülnek, majd decemberben kamion járja végig Csaba testvér házait. El lehet képzelni azt a várakozást. Ezek a gyerekek nagyon ritkán kapnak személyre szóló ajándékot. Ezért is szoktam kérni az angyalokat, vegyék komolyan a feladatot. Nem elég beszerezni az áruházban a távirányítós autót vagy a társasjátékot, be is kell csomagolni egy szép papírba. Attól lesz igazi ajándék. Ezek a gyermekek ömlesztett holmit kapnak eleget. De szép, díszpapírba csomagolt, kibontásra váró, névre szóló ajándékot csak tőlünk.
– Honnan kerülnek az otthonokba a gyerekek?
– Romániában rengeteg kiskorú kószál az utcákon felügyelet nélkül. Akad köztük olyan is, akit hivatalosan nem is tartanak számon. Sokan nem járnak iskolába. A legritkább esetben árvák. Van családjuk, de nagyon sanyarú körülmények között élnek. Előfordul, hogy a szülők iskola helyett dolgozni küldik gyermeküket. Lett egy kis keresztfiam Szovátán, négyéves volt, amikor megismertem. Ő beszélt nekem a családja életéről. Miközben hallgattam, hittem is, nem is, amikor a kicsi kaszáról, kicsi kapáról mesélt. Majd rádöbbentem, ez nem mese. Ezeket a gyerekeket tényleg elküldik a majorságba, a földekre dolgozni vagy a havasokba a pásztorok mellé állatokra vigyázni. Óvodába vagy iskolába járásról szó sincs. Találkoztam olyan gyermekkel is, aki nem értette, mi az a reggeli, ebéd, vacsora. Ő addig csak egyszer kapott enni egy nap, számára minden étkezés ebéd volt. Van, aki azért kerül be az otthonba, mert fizikailag nincs helye otthon, hiszen egy szobában élnek hatan-nyolcan.
– Kik a nevelőik?
– Főként önkéntesek. Többségük erdélyi, de vannak magyarországiak is. Tele jó szándékkal, lelkesedéssel, még ha sokszor nincs semmilyen pedagógiai végzettségük. De örülnünk kell, hogy legalább van valaki a gyerekekkel, aki igyekszik gondoskodni róluk. Az is sok nehézséget okoz, hogy a nevelők két-három évente cserélődnek. Egy nevelő vagy ideális esetben egy házaspár gondjaira van bízva nyolc-tíz gyermek. E kis közösséget családnak nevezik, amelynek van egy lakrésze. A nagyok (18–20 évesek is vannak) külön kollégiumban lakhatnak.
– Kik kerülhetnek be az otthonba?
– A szabály szerint a gyermek családjában legalább egy magyar nagyszülőnek kell lennie. Ez általában így is van. Felekezetileg azonban már nincsen semmilyen megkötés. Vannak közöttük reformátusok, katolikusok, ortodoxok.
– Mi az, ami leginkább hiányzik ezeknek a gyerekeknek?
– A tárgyi szükségletek megoldódnak, iskolába is járnak. Van tévé, internet. Az emberi kapcsolatoknak és a szeretetnek azonban híján vannak. Sok jótékony ember úgy látogatja meg ezeket a házakat, hogy beugrik, leteszi a csomagját, és szalad is tovább. Természetesen ez is becsülendő. De ha néhány jó szót is szólna a gyerekekhez vagy egy délutánt rájuk szánna játékkal, sétával, szinte többet érne, mint a ruhacsomag. Egyébként ezek a gyerekek annyi szeretetet adnak, hogy az terápiának is csodálatos. Mindenkinek javasolnám, hogy menjen el egy időre közéjük. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy ha látunk a saját környezetünkben rászorulót, és segíteni is tudunk neki, akkor nem kell Erdélyig zarándokolni. Gyakran sikk vagy divat „Csaba testvér gyerekeinek” gyűjteni. De Böjte Csaba mondta egyszer a maga szókimondó módján: attól, hogy egy szegény sorsú gyereknek a fenekén nincs rajta a pecsétem még lehet rajta segíteni.
– Ezt jó, ha kimondjuk, mert sokszor könnyebb egy afrikai éhezőnek gyűjteni vagy Szovátára ajándékot venni, mint a mellettünk lévőtől megkérdezni, mire van szüksége…
– Pontosan így van. Sokszor nem vesszük észre azt, ami az orrunk előtt van. Akár Magyarországon belül is lehetne „angyalozni”. Itt is van annyi rászoruló gyerek. Minden kicsiben indul. Sokszor nehéz éppen ott elkezdeni valami nagyszerűt, ahol éppen élünk. De nem véletlenül helyezett bennünket a Jóisten oda, ahol vagyunk.
