Amit Istennek lehet adni

A férfi ütött-kopott szürke zakót vagy pulóvert viselt, már nem is tudom, ám látszott, hogy ez lehet a legszebb ruhája. Haja és szakálla hosszúra nőtt, az egyik lába pedig le volt vágva; protézist használt. Nem melegedni jött, részt vett a szentmisén, ahogy kell, mondta a szöveget. Amikor pedig perselypénzt szedtek, ő is bedobott valamennyit. Ám a kézfogásnál nem nézett, nem fordult semerre, csak a földet figyelte. Mintha nem akart volna kellemetlenséget okozni azzal, hogy bárkinek is kezet kelljen fognia vele. Meglepődött hát, amikor először a barátnőm, aztán én is kezet nyújtottunk neki.


 

Véget ért a mise, mindenki ment a dolgára, ki tudja, ő merre bicegett. Ahogy a barátnőmmel kijöttünk a templomból, nem szóltunk egy szót sem. Később ezzel kezdtem: „Hallottad, hogy tudta a miseszöveget?” Mire a barátnőm: „És te láttad, hogy a perselybe pénzt dobott? Pedig hát nem sok lehet neki.” „Biztos megfagyott a lába, azért kellett amputálni – állapítottuk meg. Milyen kár, hogy többen nem fogtak vele kezet, biztos jólesett volna neki mondtuk. S arról is beszélgettünk, mennyire jó, hogy a hittel kapaszkodót talált az életben.

Bevallhatjuk, a prédikációból egyikünknek sem sok maradt meg, kissé langyosra sikeredett, de ezt az embert látva mind a ketten nagy-nagy üzenettel tértünk haza: példát kaptunk, hogy hinni így, ilyen nehéz helyzetben is lehet, pedig könnyebb volna perlekedni Istennel. S még valami, ami fontos: sokszor csak beesünk a templomba, mint mi aznap, mise után pedig megyünk is tovább, sőt, a jó ég tudja, hogy közben mi mindenen jár az agyunk. Ennek a férfinak viszont, aki valószínűleg egész nap az utcán ül, igazi ünnep lehet a vasárnap, s az idejét ilyenkor igazán Istennek adhatja.