Fotó: Merényi Zita
Mély gödröket kerülgetve igyekszünk Beregszász egyik legszegényebb városrészébe. A Katolikus Karitász adományait visszük a hatgyermekes Morvai családnak. A szomszéd utca már a cigánysor, ott még több az omladozó ház, az utcán még több a gyerek. Morvaiék háza jórészt vályogból épült, a falakon széles repedések, de az ablakot már hőszigetelt műanyagra cserélték. A szülők nem adják fel, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy értéket teremtsenek a szegénységben. A kapuban öt gyerek és a mosolygó édesanya fogad bennünket. A gyerekek kíváncsian, de megilletődve néznek ránk. Fáradjanak be – invitál szívélyesen Zsuzsa. Az udvaron és a ház ponyvával fedett teraszán használatra aligha alkalmas holmik hevernek mindenfelé. A vécé az udvarban, néhány földbe döngölt betonlap segíti az odajutást. A másik oldalon elkerítve a baromfi, a kert vége felásásra vár. Zsuzsa a nagyobb gyerekek, Roland és Noémi segítségével minden évben beülteti. A Katolikus Karitász két éve ismerte meg az akkor még ötgyerekes Zsuzsáékat. Ők is ahhoz az ötszáz családhoz tartoztak, amelyek egy éven át havi rendszerességgel kaptak adományként élelmiszert, tisztító és tisztálkodó szereket, különféle háztartási cikkeket. A karitász azonnal felfigyelt rájuk. Aprócska házukban a bejáratnál a konyha, beljebb két kicsi szoba. Az ágyak szinte összeérnek, és néhány polcon kívül nincs más bútorzat. Igaz, nem is férne el. Az épületben nincs vezetékes víz. A levegő dohos, a falak penészesek. A szobákban rend van: a ruhák összehajtogatva, egymásra rakva sorakoznak a nyitott polcokon. A plédekkel gondosan letakart ágyak között a szabadon hagyott keskeny sávot a babakocsi foglalja el, benne békésen alszik a száját időnként széles mosolyra húzó Levente, a legkisebb gyerek. – Amikor megismertük őket, azonnal tudtuk, hogy segítenünk kell, ezek a gyerekek nem nőhetnek fel ilyen körülmények között – mondja a szervezet országos igazgatója, Écsy Gábor. – Most keressük a módját, hogyan javíthatnánk a lakáshelyzetükön. Morvaiék csupán egyetlen család a támogatásra szoruló sok százból. Csepp a tengerben. Az emberben ott a fájdalom, mi lesz a többiekkel. Jézus szavai nyújtanak vigaszt – Amit egynek tesztek… –, és a remény, hogy amint a vízcsepp hatására gyűrűzni kezd, megmozdul a víz felszíne, úgy talán a karitász példája is követésre ösztönözhet másokat. A gyerekekkel az ágyak szélén ülve beszélgetünk. Megtudjuk, hogy Roland, Noémi és Dominika már iskolába járnak, Patrik és Jázmin még óvodások. Roland épp a felvételire készül, a munkácsi Szent István Líceumba szeretne bejutni, és ha nem sikerül, akkor Magyarországra megy tanulni. Társaival jár cserkészetre, hittanra és ministránsközösségbe, az iskolában szakkörökre, és sportol is. Szabadideje alig van. Az édesanya dicséri őket: – Nagyon jó gyerekek. Önkénteskednek a plébánián, ők az elsők, ha templomtakarításra kell jelentkezni. Mindenben igyekeznek részt venni. Itthon is rengeteget segítenek nekem, hozzák-viszik a kicsiket, etetik a jószágot. A gyerekek szeretnek tanulni, de az édesanya szomorúan mondja, hogy az iskolában a jobb módúakat emelik ki, a szegények háttérbe szorulnak. – Roland nagyon érzi ezt, nem is tanul olyan kedvvel, mint korábban. A háború óta még nehezebb lett a helyzetük, tudjuk meg Zsuzsától. A férjével Beregszászban születtek, és itt szeretnék felnevelni a gyerekeiket. Nem bíznak az ukrán vezetésben, ezért nem merték kérni a kettős állampolgárságot, holott a gyerekeiknek úgy könnyebb lenne eljutni a Magyarországon szervezett táborokba. Morvaiék mindig is dolgoztak: Zoltán a fatelepen, Zsuzsa a Bereg Kábelnél, de most otthon van a gyerekekkel. Zoltán a munkájáért minimálbért kap, ez a túlórákkal együtt 3500 hrivnya, Zsuzsának pedig 2500 hrivnya jár a gyerekek után. Ha emelik a minimálbért, felmennek az árak is, sőt, a piacon fizetésnapokon is drágulnak az élelmiszerek. A kenyér 12, a tej 15 hrivnyába kerül. – Tejet ritkán veszünk, keveset nem érdemes, sokra meg nem jut. Amikor megkapjuk a pénzt, igyekszem egyszerre több mindent vásárolni, így a hónap végén is van mihez nyúlni – mondja Zsuzsa. Nagyon beosztóan kell élniük. A téli fűtést csak kölcsönből tudják fizetni, amit aztán nyáron igyekeznek kigazdálkodni. – Az egyik bajból megyünk a másikba. A legnehezebb a betegség, a gyógyszerek árát csak az ételen tudjuk megspórolni – osztja meg velünk a család gondjait Zsuzsa. A Katolikus Karitász is ebből a megfontolásból kezdte támogatni az egészségügyi intézményeket. Kárpátalján egy-egy súlyosabb betegség a teljes elszegényedéssel jár. A kárpátaljai – beregszászi, munkácsi, ungvári – gyermekkórházakat segítő kórházmisszióban a karitász partnere Zsábej Edit, a Kezünkben a Jövő Alapítvány munkatársa. Az egyházakkal szoros együttműködésben dolgozó civil szervezet 2006 óta foglalkozik kórházmisszióval. Edit segítségével épült ki a kapcsolat az intézményekkel, ennek köszönhetően tud a karitász az igényeknek megfelelően segíteni. Az Ungvári Városi Gyermekkórház számára az utóbbi két évben műtőlámpát, az életmentéshez szükséges oxigénkoncentrátort és orvosi eszközöket vásároltak, emellett pedig felújították a fiziológiai osztályt és a gyógymedencét, illetve bebútorozták a betegszobákat. Beregszászban a szennyvízrendszert újították fel. A Munkácsi Megyei Gyermekkórházba élelmiszer-adományokat juttattak el, és az onkológiai osztálynak infúziószabályozó készüléket adományoztak. Látogatásunkkor az ungvári és a munkácsi intézményt kerestük fel. Ungváron Rosko Igor orvos igazgató, Munkácson Kusnyir Péter onkológus fogadott bennünket. Ungváron állami támogatással már felújították az épület nagyobb részét, de fejlesztésekre, orvosi eszközök beszerzésére nem kapnak forrást. A legnagyobb gond az, hogy a kezelésekhez szükséges gyógyszereket – ez az onkológián óriási terhet jelent – a betegeknek kell előteremteniük. Két kalauzunk azon kevesek közé tartozik, akik nem akarnak elmenni Kárpátaljáról. Próbálják menteni a menthetőt. Nagy az orvos- és nővérhiány, és a lakosságszámhoz képest kevés a betegágy: Ungváron a Csapi Járási Kórházban összesen 140 ágy áll rendelkezésre a város és a járás 38 ezer gyermekének ellátására. Munkácson a megyei kórházban 13 osztályon 460 ágy jut a 300 ezer ellátandó gyerekre. Az onkológián mindent megtesznek azért, hogy a szülőknek támogatókat – általában alapítványokat – találjanak a gyógykezelések biztosítására. Az 1999-ben létrehozott osztályon a kevésbé és a közepesen súlyos eseteket tudják ellátni, a súlyosabbakat az ukrán fővárosba irányítják. Akit ott sem vállalnak, azt Magyarországra próbálják átvinni. Látogatásunkkor éppen egy ötéves kislány debreceni elhelyezését intézték. Az esetek többségében a szülő a beteg gyermeke mellett lehet, de van olyan gyerek is, aki teljesen magára marad, mint például az onkológián a tizenhárom éves Gyuri, akit már két hónapja nem látogattak meg. Ungváron ennek az ellenkezőjét is megtapasztaltuk: a cigány családoknál szokás, hogy a beteg gyerekkel négy-öt másik is befekszik a kórházba, szolidaritásból. Az egyik szobában annyian voltak, hogy az orvos meg sem tudta mondani, melyikük a beteg. A Kezünkben a Jövő Alapítvány kórházmissziójának önkéntesei látogatják a gyerekeket, programokat szerveznek nekik, széppé teszik az ünnepeiket. Etetik, tisztába teszik, fürdetik őket, megadják a kicsiknek azt, amire a rendelkezésre álló kevés nővérnek nincs ideje, energiája: a törődést, a játékot, a figyelmet. A hitoktatás is a szolgálatuk része, már keresztelőt is tartottak a kórházban. Az intézményekben gyakori vendég a többi egyház is. Ungváron görögkatolikus kápolna áll az udvarban, az onkológiai osztályon pedig a kis betegek ágya felett szentképek lógnak a falon. Mária oltalma alatt élnek ezek a gyerekek. Ki másban is bízhatnának?
