Amit egy arc elmondhat

S mindent megtudunk, kérdés és könyörület nél­kül. William Oldroyd első nagyjátékfilm-rendezése, a hazánkban előbb a miskolci Ci­nefesten, majd szeptember legvégén
az országos mozikban is bemutatott Lady Macbeth nézőpróbáló film, amely Leszkov, Sosztakovics és Wajda után is képes valami újat kihoz­ni­ Shakespeare közismert fabulájából.
Ám ez az újdonság eleinte nem nyilvánvaló, hiszen a nyitányban látszólag egy szokásos viktoriánus korabeli kosztümös drámába csöppenünk társadalmi konvenciók szerint köttetett – s így boldogtalan – házassággal, az urak hatalmaskodásával és a nők alávetettségének szomorú tapasztalatával. A szokatlan eleinte csupán az, hogy Oldroyd dermesztően fagyosra veszi filmjének hangvételét: szó alig hangzik el (s ami igen, az is többnyire inzultus), statikus beállítások pásztázzák a vidéki kastély szürke termeit, kínos pontossággal áll vigyázzba szolga, bútorzat és teáskanál a nyugtalanítóan szimmetrikus jelenetekben, s a szűken mért utalások pedig ránk bízzák a valódi történések feltárását. Eleinte még azt sem sejtjük, ki lesz itt a főszereplő: a naiv ara (Florence Pugh), a hideg férj (Paul Hilton) vagy a rigorózus após (Christopher Fairbank)? Amikor azonban a ház urai elutaznak néhány napra, döntő változás következik: a feleség unatkozni kezd. Tétlenségében először a vidéket járja (noha attól is eltiltották, hogy kitegye a lábát a házból), majd egy visszaélés véletlenszerű leleplezése után heves viszonyba kezd az uradalomhoz tartozó egyik fiatalemberrel (Cosmo Jarvis).
S hogy miért teszi? Nem tudjuk: egyre fürkésszük az arcát, hátha találunk egy-egy apró gesztust, mely által megérthetnénk, miért lép az asszony a romlásba vezető útra, de az okokat, a motivációkat mindvégig homályban hagyja a film. Elég nekünk a következményekből is: az egyre szaporodó bűntettek olyan, egyre nyomasztóbb terhet rónak főszereplőinkre, melytől lassan maga a létezés válik képtelenséggé. Égő szégyenérzetet mégis csupán az immár nem is annyira titkos szerető érez, a nő rendíthetetlen marad, s hezitálás nélkül fordítja egymás ellen a ház lakóit, ha pillanatnyi érdeke úgy kívánja. Oldroyd képes az ismert történetet furfangos cselekményvezetéssel újszerűen bemutatni, ám a kínálkozó olvasatok – maszkulin/feminista, társadalmi vagy épp szexuális elnyomás – egyértelmű kinyilvánítását rendre elkerüli. Marad az ismétlődő kulcsjelenet: hősnőnk rituálisan beöltözik, leül, és a kamerába bámul.
Florence Pugh újonc színészként elemi erővel formálja meg a kiismerhetetlen és könyörtelen asszonyt, azzal együtt is, hogy végig visszafojtottnak kell maradnia: egyetlen drámai nagyjelenetet sem kínál neki a forgatókönyv (ahogy szinte senki másnak sem). Ez a belül fortyogó, bármikor robbanni kész feszültség élteti az egyébként rendkívül távolságtartó filmet, és azonosulás híján főként ez tart minket, nézőket is izgalomban. S mire végképp feladnánk, hogy megismerjük, netán megszeressük Katherine-t, elborzadva döbbenünk rá a történet fejezeteit elválasztó kanapéjelenetek fontosságára: néma gyónást látunk, melynek során lehull az álarc, és egytől egyig kiülnek az arcra a bűn lélekmardosó következményei.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .