S mindent megtudunk, kérdés és könyörület nélkül. William Oldroyd első nagyjátékfilm-rendezése, a hazánkban előbb a miskolci Cinefesten, majd szeptember legvégén
az országos mozikban is bemutatott Lady Macbeth nézőpróbáló film, amely Leszkov, Sosztakovics és Wajda után is képes valami újat kihozni Shakespeare közismert fabulájából.
Ám ez az újdonság eleinte nem nyilvánvaló, hiszen a nyitányban látszólag egy szokásos viktoriánus korabeli kosztümös drámába csöppenünk társadalmi konvenciók szerint köttetett – s így boldogtalan – házassággal, az urak hatalmaskodásával és a nők alávetettségének szomorú tapasztalatával. A szokatlan eleinte csupán az, hogy Oldroyd dermesztően fagyosra veszi filmjének hangvételét: szó alig hangzik el (s ami igen, az is többnyire inzultus), statikus beállítások pásztázzák a vidéki kastély szürke termeit, kínos pontossággal áll vigyázzba szolga, bútorzat és teáskanál a nyugtalanítóan szimmetrikus jelenetekben, s a szűken mért utalások pedig ránk bízzák a valódi történések feltárását. Eleinte még azt sem sejtjük, ki lesz itt a főszereplő: a naiv ara (Florence Pugh), a hideg férj (Paul Hilton) vagy a rigorózus após (Christopher Fairbank)? Amikor azonban a ház urai elutaznak néhány napra, döntő változás következik: a feleség unatkozni kezd. Tétlenségében először a vidéket járja (noha attól is eltiltották, hogy kitegye a lábát a házból), majd egy visszaélés véletlenszerű leleplezése után heves viszonyba kezd az uradalomhoz tartozó egyik fiatalemberrel (Cosmo Jarvis).
S hogy miért teszi? Nem tudjuk: egyre fürkésszük az arcát, hátha találunk egy-egy apró gesztust, mely által megérthetnénk, miért lép az asszony a romlásba vezető útra, de az okokat, a motivációkat mindvégig homályban hagyja a film. Elég nekünk a következményekből is: az egyre szaporodó bűntettek olyan, egyre nyomasztóbb terhet rónak főszereplőinkre, melytől lassan maga a létezés válik képtelenséggé. Égő szégyenérzetet mégis csupán az immár nem is annyira titkos szerető érez, a nő rendíthetetlen marad, s hezitálás nélkül fordítja egymás ellen a ház lakóit, ha pillanatnyi érdeke úgy kívánja. Oldroyd képes az ismert történetet furfangos cselekményvezetéssel újszerűen bemutatni, ám a kínálkozó olvasatok – maszkulin/feminista, társadalmi vagy épp szexuális elnyomás – egyértelmű kinyilvánítását rendre elkerüli. Marad az ismétlődő kulcsjelenet: hősnőnk rituálisan beöltözik, leül, és a kamerába bámul.
Florence Pugh újonc színészként elemi erővel formálja meg a kiismerhetetlen és könyörtelen asszonyt, azzal együtt is, hogy végig visszafojtottnak kell maradnia: egyetlen drámai nagyjelenetet sem kínál neki a forgatókönyv (ahogy szinte senki másnak sem). Ez a belül fortyogó, bármikor robbanni kész feszültség élteti az egyébként rendkívül távolságtartó filmet, és azonosulás híján főként ez tart minket, nézőket is izgalomban. S mire végképp feladnánk, hogy megismerjük, netán megszeressük Katherine-t, elborzadva döbbenünk rá a történet fejezeteit elválasztó kanapéjelenetek fontosságára: néma gyónást látunk, melynek során lehull az álarc, és egytől egyig kiülnek az arcra a bűn lélekmardosó következményei.
