Amit az önfeláldozásról tanulhatunk
Fotó: Lambert Attila

 

Kiskovácsiban, az út mellett van egy óriásplakát. Sárközi Zsoltot ábrázolja, amint az egyik méhesében ül. Mögötte a kaptárok sora, fölötte a végtelen ég. A boldog méhész prototípusának tűnik. Szeretné: minél többen lássák, mekkora ajándék, hogy méhész – ahogyan magát nevezi, méhesgazda – lehet. De nem csak magára gondol: a magyar méhésztársadalomért, a magyar méhészek nagyobb megbecsüléséért is tenni akar.

Mézről, méhekről és méhészről írni nálunk jobb párost nem küldhetett a szerkesztőség – és ez ezúttal egész biztosan nem szerénytelenség. Attila és én – de főleg én – mézmániásnak számítunk, az ország bármely táján járva szívesen pakolunk a csomagtartóba néhány (de inkább jó néhány) mézesüveget, és ínyenc módjára zsűrizzük a különböző tájegységek és méhészek sokféle mézét illat, állag és ízhatás alapján. Higgyék el, hogy az átlagember mézismerete nagyjából a nullához közelít: a többség szerint minden méz ugyanolyan, de a legjobb az akácméz, mert annak nincs „mellékíze”. (Az utóbbi állítást még cáfolni sem érdemes.) A méz és a méhek világa csupa finom árnyalat, költészet, kedvesség, és mint hamarosan kiderül, az összetartásról és az önfeláldozásról is volna mit tanulnunk a sokszor veszélyesnek tartott, pedig csupa szív méhektől.
Egyszer egy kávézóban mézet kértem a tejeskávémhoz. Mutatták a mézesdobozkákat, hogy kiszámíthassam, egy vagy kettő kell belőlük egy nagy bögrébe. „Én úgy vagyok ezzel, mint Micimackó: mézből mindig jobb a több. Úgyhogy két dobozzal kérek” – válaszoltam némi hezitálás után. A pultoslány erre kissé meglepődve rám nézett, aztán széles mosollyal azt mondta: „Jaj, de aranyos!”

*

Pilisszentkereszt, csütörtök délelőtt. A téli tavaszban Gabi és Zsolt fogad, de most nem megyünk be, csak a ház mögötti, hívogató mesekertre vetünk egy pillantást, amely egy domb aljában van, és szinte beleolvad az erdőbe. „A patakon túl lovak élnek, oda jár lovagolni a fiunk, Emánuel” – mondja Zsolt, ami még meseszerűbbé teszi az egészet. És a hatás még fokozható. Kiderül ugyan­is, hogy ha élesben akarjuk tanulmányozni a méhészkedést, a nyolc kilométerre levő méhesbe kell mennünk, méghozzá egy National Geographic-riportfilmbe illő, sárfoltos dzsippel. Más autó ugyanis Zsolték szerint nehezen volna képes elvergődni oda. Ezt először túlzásnak gondolom, de aztán annyira dobál a dzsip, és néha annyira bizonytalan, hogy nem ragadunk-e bele a sárba a hepehupás, kanyargós, egyre dzsungelesebb földúton, hogy gyorsan meggyőződöm az igazságáról. Pilisvörösvár, Pilisszántó és Piliscsaba között járunk, és egy dámvadkert mellett haladunk el, amit gyakran látogatnak az orvvadászok. Aztán a semmi közepén egyszer csak vaskapu zárja el az utat, amely a Sárközi-méhészet telepének határát jelzi. Ötven méhcsalád él itt. Ez a család egyik méhese a háromból (a másik kettő Csobánkán és Pomázon van). Amikor Zsolt kinyitja a kaput, majd némi újabb rodeózás után egy tisztásra érünk, és kiszállunk, gyönyörű panoráma tárul elénk, végtelennek tűnő réttel és távoli hegyekkel, köztük a Kis- és a Nagy-Kevéllyel, falvakkal. De minden nagyon messzinek látszik most, ez a hely pedig a világ közepének.
„A gyerekeinkkel gyakran beszélgetünk arról, hogyan válasszanak maguknak szakmát, hivatást. És mindig arra jutunk, hogy ha olyasmit választasz, amit szeretsz, akkor soha nem kell majd dolgoznod, pontosabban nem fogod munkának érezni, amit csinálsz – mondja Zsolt. – Ehhez járul az a meggyőződésem, hogy az igazi méhesgazda, amikor a méhesébe ér, lélekben térdre hull és imádkozik. Ez a szakma ugyanis ilyen: lélekből és hálálkodva kell csinálni.”
A méhek ilyenkor hivatalosan pihennek, telelnek – bár sohasem alszanak –, 12 fok alatt nem repülnek. Nyugalmat kell teremteni számukra, ennek az ára tizenöt-húsz kiló méz, amely energiához juttatja őket, hogy fürtökbe rendeződve, izommozgást végezve egész télen át hőt tudjanak termelni egymás számára. A közösségi szellem, a bajtársiasság, a másik a túlélés biztosítéka. Ilyenkor lelassulnak az életfolyamataik, a fiasítás (a méhek egyedeinek sejtbeli fejlődése) novemberben lezárul, és csak januárban indul újra. Az életre készülődő méhkezdemények melegen, azaz életben tartása érdekében akár éhen is pusztulnak a méhek, mert a saját testük által termelt meleggel védik őket.
Most viszont a jó idő miatt szokatlanul virgoncak, jó pár röpköd a kaptárok körül és körülöttünk – ilyenkor vízért mennek, tudjuk meg. Attila – miután vendéglátóink megnyugtatják, hogy nem kell szúrástól tartania – néhányukkal közelebbi ismeretségbe is keveredik, és méhportrékkal bővíti fotóséletművét. Zsolt pedig közben mesteréről, a két éve elhunyt, mélyen hívő baptista Kubina Józsefről mesél, akivel 33 éven át dolgoztak együtt. „Nemcsak a szakmát tanultam meg tőle, hanem a méhészet lelkiségét is. Nagyon szerette ugyanis a méheket, és nem dúlta föl az életüket a nagyobb profit érdekében, soha nem nyomta el a rajzási hajlamukat a család egy része vagy az anya elvételével – emlékezik Zsolt. – Az anya és a dolgozók egységet alkotnak, és amikor egy raj új család alapításáról dönt, mindig a régi anyával hagyja el a kaptárt. Ilyenkor pedig az ott maradt csonka család értelemszerűen kevesebb mézet termel. A mesterem mindent ráhagyott a méhekre, de a kirajzott családokat megkereste a közelben, és otthont – új kaptárt – ajánlott fel nekik, amit rendszerint el is fogadtak. Volt úgy, hogy tíz-tizenöt méter magas fákra kellett felmásznia értük, de annyira szerette és értette őket, hogy ezt egyáltalán nem érezte áldozatnak, és még nyolcvannégy évesen is jó sportnak tekintette.
A méhek rugalmasak és rugalmasan gondolkodó lények. A Balatonnál volt egyszer egy érdekes esetünk. Észrevettünk egy kint csücsülő rajt, és felkínáltunk nekik egy kaptárt, hogy becsalogassuk őket. Először annak rendje és módja szerint el is kezdtek bevonulni az általunk javasolt öröklakásba, de közben azért beszélgethettek, mert egyszer csak sarkon fordultak, és az egész társaság kirepült, vándorútra indult, mintha határozott céljuk lenne. Szomorúan néztünk utánuk, körülbelül kétszáz méter távolságig még szemmel tudtuk követni őket. És ekkor óriási meglepetés ért bennünket. Visszakanyarodtak, és végül mégis a mi vendéglátásunkat választották! Hogy milyen vita alakulhatott ki köztük, és hogyan jutottak végül erre a döntésre, az rejtély. De hogy az agyuk jár, az nyilvánvaló.
Okosak. Augusztus közepétől szeptember elejéig, a telelésre való felkészülés jegyében cukorsziruppal kell etetni őket. Egy kísérletben az etetőket mindennap ugyanakkora távolsággal odébb helyezték. Az ötödik nap már ők is ötször olyan messzire repültek: kikövetkeztették, hogy ott fogják megtalálni. Ki tudják számítani azt is, hogy miért mennyire érdemes elrepülniük. A repce kedvéért például, amelynek nagyon magas a cukortartalma, akár hét kilométert is szívesen repülnek oda-vissza, mert tudják, hogy megéri.”

*

Újra meg újra előkerül a hit és a méhészet kapcsolata, amit én kezdetben nem érzek magától értetődőnek. Pedig Zsolt szerint a méhes szentély, a szemlélődés helye, és valamiképpen csodában részesedik, aki ott jár – mint amikor az oltár körül állunk, és a pap átváltoztatja az ostyát. A nyári méhecske csak hat hétig él, de még a téli is legföljebb hat-nyolc hónapig. Általuk, e ma születő, holnapra meghaló lények által mi mégis valami időtlenhez kerülhetünk közelebb.

*

Miután kis kalandunkból Pi­lis­szentkeresztre visszatérünk, és a ház étkezőjében tea és mézes (!) süti mellé telepedünk, megkérdezem Gabit és Zsoltot, miért azzal a mondattal kezdődik a családfő bemutatkozása, a mehesgazda.hu oldalon, hogy nyolcgyermekes családapa. Miért nem a méhekről ír, vagy arról, hogy mit kell tudni róla mint méhészről. A válasz frappáns: mert sok okuk van a hálaadásra mint házaspárnak; mert családban élni annyit jelent, hogy nem önmagunkat puffasztjuk óriásira, hanem belátjuk, hogy kicsik vagyunk, és egymásra szorulunk. Mert az életüknek – ők így érzik – kilencvenöt százaléka a gondviselés műve, ők csak a maradék öt százalékot tehetik mellé – de azt maximálisan, a legjobb tudásuk szerint meg is próbálják odatenni. A méhésznek a gondviselésre hangoltan kell élnie. Nekik ugyan van egy fuvarozócégük is, vagyis több lábon állnak, de azért májusban, mielőtt kiderül, mennyi mézük lett, mennyi bevételre számíthatnak, mindig előveszi őket a gyomorideg. Ám harminchárom éve még egyetlen méhészeti szezonban sem kellett csalódniuk. Ha „csak” négy-öt fős volna a család, már a falu is eltartaná őket, így azonban szállítaniuk is kell ide-oda; magánszemélyeknek is, cégeknek is. Az, hogy „homlokuk verítékével” küzdenek meg a megélhetésükért, önbecsülést ad nekik, az pedig, hogy a vásárlóik visszatérnek, visszaigazolás, hogy minőséget képviselnek. „Gyakran búcsúznak úgy a hozzánk látogatók, hogy köszönik a mézet és a jó szót. Mindkettőt szívesen adjuk” – mosolyog Gabi.
Zsolt, szintén a honlapon, munkatársainak nevezi a méheket. Ezt kicsit fura megfogalmazásnak érzem, és rákérdezek arra, hogyan tekint rájuk mint „neki dolgozó”, „vele együttműködő” lényekre. „Csak hálás tudok lenni nekik – válaszolja –, azért, hogy megélhetést adnak nekünk, meg azért, mert újra meg újra rácáfolnak a bizalmatlanságunkra és az aggodalmainkra. Azért, hogy az isteni gondviselés mindig megtalál bennünket rajtuk keresztül. Igyekszünk is meghálálni nekik: emberszámba vesszük őket, gondoskodunk róluk, és idegen számunkra a profitot mindenek elé helyező amerikai gyakorlat. Ott a teleltetés és a gyógykezelések költségeit megspórolandó ősszel leölik a méheket, és tavasszal újakat vásárolnak. Ezt mi kiábrándító, barbár cselekedetnek tartjuk.
A tisztelet, amire a méhek tanítanak, más munkatársainkra, a másik vállalkozásunknál is érvényes. Egy konfliktusom jól rávilágít erre. Költöztetést rendelt meg valaki telefonon, és a végén megkérdezte: »Hányra érkeznek a hórukkemberek?« Mire én: »Ne haragudjon, a munkatársaimra gondol? Beszéljen róluk nagyobb tisztelettel, különben mi nem fogjuk magát költöztetni!«”

 

***

Kisokos, avagy amit mindig tudni akartál a méhekről, de soha nem merted megkérdezni

Egy erősebb méhcsalád napi tíz kiló méznek megfelelő mennyiségű nektárt is képes begyűjteni, és ennek érdekében a föld és a hold távolságának háromszorosát teszi meg.

*

Legnagyobb ellenségük, átkuk az Ázsiából elterjedt atka, ami ellen minden méhésznek védekeznie kell, vegyszerekkel. Szinte minden méhcsalád fertőzött, az egész világon, kivéve Ausztráliában, ahová az atka nem jutott el. Sajnos a nálunk honos krajnai méhek sem védettek ellene.
Sok méhet csapnak el, ölnek meg a száguldó autók, és ellenségük az egér, a cickány is, de őket néhány jól elhelyezett szúrással képesek megölni (a tetemet kihordják a kaptárból, vagy, ha nagy mérete miatt nem bírnak vele, propolisszal bevonják). Az embernek viszont nem kell félni tőlük, Zsolték sem sűrűn viselnek álarcot munka közben. A harkály rovarok után kutatva kilyukasztja a kaptár falát és a kopogásával zavarja, a gyurgyalag pedig megeszi őket. Gabi egyszer olyat is látott, hogy egy béka kaptárról kaptárra haladva mindegyik előtt bekapott egy-egy méhecskét, mintha ennél mi sem lenne természetesebb (és kívánatosabb vacsora).

*

A méhek nagy melegben képesek a kaptárjukat légkondicionálni; oly módon, hogy vizet hordanak be, szétterítik a kaptárban és a szárnyuk mozgatásával hűtik vele a levegőt.

*

Magyarországon 1,2 millió méhcsalád él, és ezzel nálunk Európában a legnagyobb a méhsűrűség. Számuk növekvőben van, ezért a sokat emlegetett időnkénti pusztulások ellenére sem kell aggódni. Aggódás helyett inkább mindenkinek azonnal vennie kellene egy üveg mézet, mivel évi 80 dekás személyenkénti mézfogyasztásunkkal Európa sereghajtói vagyunk. Pedig ha csak napi egy kiskanálnyi magyar mézet elfogyasztanánk fejenként, máris nagyot enyhülnének 20 ezer méhészünk gondjai.
Az akácméz nálunk a legnépszerűbb méz, mert nehezen kristályosodik és mert a legismertebb. Felfutóban van a repceméz, a hársmézet is szokták kedvelni megfázáskor, és egyre népszerűbb a selyemfűméz – nagyon helyesen, mert az meg méltán lehetne hungarikum.

*

A sokféle méz jelentősen különbözik élettani és gyógyhatás szempontjából. A kacsazsírszerű napraforgóméz például savasít, míg a libazsírszerű repceméz lúgosít.

*

Egy kiló mézhez nyolc kiló összegyűjtött nektárra van szükség, ehhez a méheknek a víztartalom nagy részét el kell párologtatniuk. Közben enzimeket adnak hozzá.

*

Sok nagyon kiváló, sőt tudós méhész működik Magyarországon, igazán megérdemelnék, hogy a borászokhoz hasonló elismerés övezze őket, és ugyanígy nőjön a méz megbecsültsége – mondják Zsolték. Ahhoz, hogy a helyzet változzon, ismeretterjesztő kampányokra volna szükség. Ők megteszik ezen a téren, amit tudnak: rendszeresen járnak előadásokat tartani, kóstoltatni iskolákba, munkahelyekre.

*

A vadméhek nem más méhfaj képviselői, hanem elcsatangolt háziméhek. De a háziméh sem háziállat, hanem félvad lény, ami viszont már nem élne túl az ember nélkül. Így aztán ahogy ők a mi segítőtársaink, mi is az ő gyámolítóik vagyunk. Egymásrautaltságunk tehát kölcsönös és kölcsönösen előnyös. Már-már testvéri.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..