Amint a mennyben / Úgy a földön is

Játszották moziban, ment a televízióban, és kiadták DVD-n is. Azt azonban kevesebben tudják, hogy elkészült a film folytatása is. Ki gondolta volna, különösen, ha a film zárlatára gondolunk, hogy lehet ezt a történetet folytatni? Kay Pollak tudta, hogyan, és 2015-ben el is készült az újabb mozi, amelynek címe tükörfordításban: Úgy a földön is (Så ock på jorden).
Azt, hogy a két alkotás összetartozik, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2004-es első film eredeti címe ez volt: Amint a menny­ben (Så som i him­me­len). Az angol nyelvű cím szó szerint követi a svédet (As it is in Heaven), csak a magyar változat tért el ettől. Hogy félreértés ne essék, a svéd címek pontosan fedik a Miatyánk vonatkozó sorát úgy, ahogyan ott mondják. A két félmondat, benne a menny és a föld, a két történet viszonyát is jelzi. Az első filmben a remélt paradicsomi boldogság mintájára kovácsolódik össze a közösség, miközben kidolgozza magából a sok ki nem mondott fájdalmat és ellentétet, mígnem a kórusfesztiválon a kis társaság szétáradó öröméből megvalósul a kakofónia csodálatos összhangja. A második film erről az alapról folytatódik, s magában hordozza az első rész minden lényeges következményét. Itt már nem egy kívülről jövő spontán hatás eredményeként jön létre az összhang, hanem a duzzadó közösség mintegy ezt az élményt keresve, apránként valósítja meg az együtt zengést, ezúttal, ha tetszik, még artikuláltabb formában.
Az első félórában, az éjszakai jelenetekben az egymással végletesen szemben álló felek egy csak közösen megoldható helyzetbe kerülnek. A rendező ellentétes töltetű erővonalakat fon össze és fordít teremtő erővé. Ez az összeférhetetlent egymás mellé állító dinamika határozza meg a továbbiakat is. A szereplők értik és elfogadják, hogy csak együtt boldogulhatnak, nem lépnek ki életük kontextusából. Mind egybetartoznak.
Bár úgy tűnik, a kórus szétszéledt, Lena (Frida Hallgren) és társai hamar megmozgatják a szálakat, amint új kihívás érkezik. Az események fősodrát az adja, hogy a község templomát éppen felújítják, s elkezdődik a készülődés az újranyitásra és a püspök fogadására, amelyen Händel Messiás oratóriumából az Alleluja tételnek kell megszólalnia. A lelkes amatőrökből álló kórus nekilendül a felkészülésnek, s eközben számtalan nehézség és probléma adódik, többek között Stig (Niklas Falk), a lelkész, valamint felettesei körül is. A történet a nyár elején zárult előzmények után a következő tél vége felé folytatódik, s bár a második film tizenegy évvel később készült, ez a szereplőkön nemigen látszik. A már ismert karakterek mellett feltűnnek újak is, sőt, Lena múltjáról is meghatározó dolgok derülnek ki. Kiszámíthatatlan fordulatokban tehát most sincs hiány. A zene lelkeket összekötő ereje új dimenziókat nyit, utalva a korábbi filmben már említett tapasztalatra, a kórusfesztiválon vagy a Gabriella védelmében összezáró sorokra. Az ünnepre készülő kórus tagjai immár úgy keresik a közös zenélés útját, hogy figyelnek egymásra és érzékelik egymást. Nincs szükség senkire, aki beinti a kezdést, ha megvan a közös hang, az megérezhető. Az énekeseket az egység öröme inspirálja, az, hogy meghaladják önmagukat.
Kay Pollakról érdemes tudni, hogy eredendően nem filmes, végzettségét tekintve matematikus. Az épp most pünkösdkor nyolcvanéves alkotó mindössze hat nagyjátékfilmet készített az elmúlt több mint negyven esztendő során. Ahogyan az előző, úgy ez a film sem mellőzi a már-már tételesnek mondható, olykor nyilvánvaló, máskor finoman elrejtett tanításokat. Mindez annak tudható be, hogy Pollak az utóbbi évtizedekben önismereti kurzusokat, előadásokat, tréningeket tartott és tanulmányokat írt. Pozitív életszemlélete, pszichológiai nézetei markánsan átsütnek a filmjein, melyek talán ezért is szerethetőek.
Az erőteljes egyházkritika ezúttal sem hiányzik, sőt, talán még radikálisabb, mint a korábbi filmben, de most sem destruktív szándékú, inkább az aggodalom hangjának tűnik. A történet Svéd­országban, protestáns közegben játszódik, az alkotó is ebben szocializálódott. Valószínű, hogy a rendező nem megvalósítandó gyakorlatként kínálja fel a filmben ábrázoltakat, a cselekményt inkább példázatnak tekinthetjük. Itt-ott érzékelhető az ebből fakadó darabosság, de ez nem zavaró. Érdemes azonban eltűnődni a film készítőjének egyik-másik felvetésén. Vajon mennyire sugározzuk Isten szeretetének örömét? Áthat-e bennünket annyira, hogy hitünk megélése valóságos és szétáradó öröm legyen? Akárcsak a korábbi film, ez a folytatás is számos kérdést vet föl, így garantáltan jó alapot adhat egy kiadós beszélgetéshez. Bár a rendező állításaival lehet vitatkozni, hatékonyan érvelni ellenük azért sem könnyű, mert Pollak alapvetésében a szeretet mindenek felettiségét mondja ki.
A zene ismét fontos szerepet kap a filmben, azonban olyan katartikus zenei hangsúlyok, mint a korábbi alkotásban Gabriella dala vagy Lena saját száma volt, most nincsenek. A második rész nem kapott akkora nemzetközi visszhangot, mint a 2004-es, sok díjra jelölt alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy gyengébb volna, mint az előzménye. Szűk körből származó tapasztalataim alapján úgy látom, megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint az Úgy a földön is méltó folytatás, és akad, aki egyértelműen jobbnak értékeli a második részt, mások azonban kicsit csalódottak voltak a film után. Jómagam a korábbi gondolatok szerves továbbvitelének és kiteljesítésének tartom ezt a mozit, amely az előbbivel együtt alkot teljes egységet.
A film hazai bemutatásáról nincs hír, így csak a világhálón érhető el az alkotás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.