Ezért érthetetlen, amikor bárki is meg akarja határozni, mikor és milyen kérdésekben szólaljon meg az egyház, és mikor ne. Az üdvösség hirdetése szabja meg, mikor és miről szóljunk, vagy éppen ne szóljunk. Ugyanakkor érzékenynek kell lennünk arra, milyen vágyak ébrednek az emberekben. S hogyan lehet ezeket a pillanatnyi vagy közvetlen igényeket Isten felé tágítani.
Az Úristen belénk ültette azokat a vágyakat, amelyek jóra, igazságra és szépre vezetnek minket, s csak ő tudja ezeket egészen betölteni; de belénk ültetett olyan vágyakat is, amelyek tágítják gondolkodásunkat. S nekünk ezt a táguló gondolkodásmódot kell képviselnünk.
– Minek tekintsük a keresztutat, az egyes stációkat? Emlékeztetőnek Jézus Krisztus szenvedésére? Vagy Krisztus útját lássuk benne, amely az ember útja is?
– Gondoljunk a megtestesülés gesztusára. Sok esetben karácsonykor kedves kis gyermekségtörténetet írunk le. Ami persze nem baj, de csak részben fejezi ki a történteket. Isten a Fia által belépett a mi világunkba. Loyolai Szent Ignác azt mondja: belépett a nem jóba. Emberi sorsunk minden elemét vállalta. Szegénységben születése nem a véletlen műve, Isten lett szegénnyé értünk. Nem a körülmények véletlen összejátszása, hogy szállás nélkül maradtak, hanem Isten tudatos döntése. Mint ahogyan tudatos döntés következménye a menekülés is, átélve a menekültek, az idegenbe szakadt emberek életét.
A keresztúton Krisztus az emberi lét minden sebzettségét – a magányt, amikor nem értik meg, amikor siratják, amikor elesik, amikor védtelen, amikor megalázzák – magára vette. S ezt viszi föl a keresztre. Az emberélet egészét látjuk ebben: a megfosztottságot, a fölszegezettséget, a halál magányát. Egyszer minden ember ott fekszik a halálos ágyán. Ez a kereszt magánya, s ezzel valamennyiünknek szembesülnünk kell. Az emberi lét elválaszthatatlanul hozzátartozik a keresztúthoz és a feltámadáshoz!
– Feltámadás… a magukat kereszténynek vallók között is akad, aki kételkedik a feltámadásban, vagy legalábbis bizonytalan ezzel kapcsolatban.
– Szent Pál apostol figyelmeztet minket: „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek…” (1Kor 15,16– 17). Akkor hiábavaló lenne a mi igehirdetésünk, de még csalóknak is bizonyulnánk, merthogy hazugság az egész. Az isteni dimenzió, a föltámadás valósága mint egyetlen reális valóság nélkül, semmit nem érne a hitünk.
A feltámadás, azon túl, hogy a mi reménybeli valóságunk, ugyanakkor konkrét, reális tapasztalatunk is. Már most a föltámadás valóságában élünk, amikor reménykedünk, amikor örömet hirdetünk, amikor kezdeményezünk; amikor nemcsak pozitívan hirdetjük kereszténységünket, hanem nem engedjük, hogy az öröm kiszökjön a kezünkből, a lelkünkből. Ez a föltámadás ereje. Reménységünk az üdvösségre szól, amit a hit cselekedeteivel valósíthatunk meg.
– A föltámadást – érvelnek egyesek – nem lehet megragadni közvetlen anyagi, tapasztalati módon. Az ember bizonyosságra vágyik.
– Kereszténységünk sokak számára egészen elfogadható lenne, ha nem kellene hinni – hangsúlyozom: hinni – a föltámadást, s nem kellene megtérni. Ha ezt a két mozzanatot kivennénk a kereszténységből, nagyon konform, kedvelt vallás lenne. Csakhogy akik így vélekednek, nem tudják, hogy egyik a másikból következik: megtérésünkből a föltámadás.
– A föltámadással kapcsolatban föl szokták tenni a következő kérdést, a bizonyosságra vágyva: vajon föltámadunk-e halálunk után?
– Egyházunk azt tanítja: halálunk után találkozunk az Úrral, eljön a szembesülés, amikor fölismerjük jó cselekedeteinket, bűneinket és gyengeségeinket. Személyes ítélet következik be. A Szeretettel, a Szenttel, a Széppel való találkozás fölismerteti velünk mindazt, ami nem szent, ami nem szép, ami nem igaz. S ez a fölismerés fájdalommal, bánattal tölt el minket, mert azt ismerjük föl, kivé lehettünk volna!
– Ez az állapot, ez a rádöbbenés jelentheti a tisztítótüzet?
– A tisztítótüzet, a fájdalmas szembesülést: ki lehettem volna…Bűneink sokszor szinte érthetetlen, olcsó kompromisszumokból következnek: a nagy dolgot föláldozzuk hozzá nem mérhető semmiségért. Ez még csak nem is jó üzlet. S ott majd felismerjük: hogy tehettünk ilyet!
– A személyes ítéletről van szó. Ezt az ítéletet a Nagy Bíró hozza meg, vagy az ember méri saját magára ezzel a fölismeréssel és szembesüléssel?
– A szembesülés teszi majd nyilvánvalóvá, kik is vagyunk valójában. De a feltámadás üzenete ugyanakkor az is: a szembesülés már most, mindennap lehetséges számunkra. Mindennap szembesülhetek Jézus személyével, az ő tanításával. S ebben a tanításban erő van, ez a tanítás a jóra indít, ez a tanítás megbocsát, ez a tanítás az újrakezdés lehetőségével ajándékoz meg minket.
– Mindennap a teljesség lehetőségét adja az ember számára… bármi volt is a múltjában?
– Nem szeretném összekeverni a napi megtérést a halálban bekövetkező szembesüléssel, főleg nem a végső ítélettel, de bizonyos szempontból átélhetjük ezt a szembesülést mindennap.
– Sokaknak az is problémát jelent a föltámadással kapcsolatban: ki támad föl? A tudatom, az emlékeim, mostani ismereteim? Azt olvassuk a Szentírásban: testben, teljes személyiségében támad föl az ember. Hogyan támadhatunk föl testben, ha elemi részecskékre bomlunk?
– A hitvallásban minden alkalommal megvalljuk: „Hiszem a test föltámadását és az örök életet.” Hogy a test föltámadása milyen lesz, erről Pál apostol a maga szimbolikus módján beszél: erőtlenségben temetjük el, erőben támad föl. Az evangéliumok tájékoztatnak minket Jézus föltámadása utáni megjelenéséről, tehát lehet valamiféle tudásunk, elgondolásunk erről.
– A zárt ajtón keresztül… testben, de mégsem abban a valóságban, amelyben mi most élünk.
– De nem is pusztán szellemként, főleg nem fikcióként, hanem testben – valamilyen testi valóságban – támadt föl. Jézus korában is ez volt az egyik nagy kérdés:– Föltámadt? A tanítványok hitében? Vagy csak spirituálisan? Vagy csak annak a számára, aki hisz benne? A tanítványok azt mondták: ők tudják, kinek hittek, hiszen együtt ettek, együtt ittak vele, érintették a sebeit.
Az apostolok fontosnak tartották elmondani, hogy valóságos föltámadottal, testben és lélekben élő valakivel találkoztak, nem pedig fantazmagóriát forgattak a fejükben.
A föltámadás hitünk legdöntőbb aktusa. Bármennyire szeretnénk is értelmünkkel érteni – mert hitünk értelmes hit – , mégis megmarad a hit kategóriájában: hiszünk azért, mert Krisztus föltámadt.
– Főként idősebb korban teszik föl egyre gyakrabban a kérdést: találkozunk-e odaát szeretteinkkel?
– Ez is nagy titok. Egyet bizton állíthatunk: az a szeretetkapcsolat, amely itt a földön létrejön, amely összeköt minket, odaát is értékké nemesedik. A kérdés hitünk tudható határait feszegeti, de azzal a meggyőződéssel, hogy a szeretettel Isten előtt kedves érték születik.
– Többször elhangzott az örök élet. Mit gondoljunk róla?
– Az emberi gondolkodástól nem idegen az örök fogalma. Mindennapi tapasztalatunk: ha valakit szeretünk, vagy egy gyönyörű tájat nézünk, úgy érezzük, mintha megállna az idő. Meddig tart a hosszú vagy rövid idő? Ha valakire nagyon várunk, alig telik az idő. A szép élmény közben pedig röpül. Vannak olyan élményeink, amelyek szinte kiemelnek minket az idő kategóriájából, s a szeretetben való együttlét időtlenségét sejtetik meg. Az örök élet természetesen messze felülmúlja ezt.
– A hitről némelyek úgy vélekednek, hogy öngyógyító eljárás, miközben a hit – az ész mellett – megismerésünk forrása.
– Hit nélkül nem tudunk élni. Mindennapi életünk a természetes hitre épül. Arra a bizalomra, hogy elhiszem, ha kenyeret kérek az üzletben, kenyeret is kapok. Bízom a másik emberben. Azt feltételezem, hogy ő igaz. S fáj, ha ennek az ellenkezője bizonyosodik be. A természetes hit fölött áll – arra alapozva – a természetfölötti hit.
– Húsvét után következik az isteni irgalmasság vasárnapja. Sokan nem tudnak mit kezdeni az irgalom kifejezéssel. Porosnak, avíttnak, idejétmúltnak gondolják, amely gyámoltalanságot sugall, szinte nevetséges a mai világban.
– Ferenc pápa beiktatási szentmiséjén mondotta: Isten irgalma nélkül semmi sincs. Ugyanakkor gyakran értenek gyengeséget az irgalmon. Aki irgalomra szorul, az gyenge, képtelen érvényesíteni akaratát. Másrészről könnyű szembeállítani az irgalmat az igazságossággal.
Az irgalom Isten szeretetéből fakadó gesztus az ember iránt. Nem szűnik meg, Isten nem vonja vissza szövetségét. Miben ismerhetjük föl az ő igazságát? Hogy Fiát ott látjuk a kereszten. Ez Isten igazsága, ez Isten irgalma. A legnagyobbat adja oda, hogy megnyíljon az élet számunkra.
Az isteni irgalom az ószövetségi szóhasználatban kettős értelmű. Egyrészről azzal a fogalommal írják le, ahogy az anya a méhében lévő gyermekével van együtt, vagy ahogy a testvérek együtt éreznek a másikkal: ha szenved, ő is szenved, ha örül, ő is örül.
Másrészről az irgalom – nyelvi értelemben is – a szikla-hűséget jelenti. Hogy ott van, rendíthetetlenül ott van. Nem mozdul el, biztos pont, sem a szél, sem a vihar, semmi nem mozdíthatja el. Számunkra ott van Isten. Krisztus azt mondja: te Péter vagy, s én erre a sziklára – Isten irgalmára – építem az egyházat. Ez az, ami az életet föltárja számunkra: ő mindig ott lesz, nem fog megrendülni, nem fog csodálkozni bűneinken és gyengeségeinken, hanem ott van – és szeret.
Fotó: Elmer István
