„Előző plébánosunk, a nagyszerű Zimonyi János atya, de még a korábbi, ugyancsak kitűnő lelkipásztorunk, Horváth István atya engedett minket, fiatalokat dolgozni. Tegyétek, amit tennetek kell! – szinte fölszólítottak minket.” S megindult a közösségek szerveződése.
Korábban a valamivel több mint négyezres, sváb hagyományokkal rendelkező településen a népegyházi modellt követték. „Beton atya (Balás Béla, aki ma kaposvári püspök), Kerényi Lajos, Bárány Béla voltak azok a fiatal papok, akik ráirányították figyelmünket a közösségek fontosságára.” Elkezdődött az ifjúsági hittan, a hatvanas-hetvenes esztendők fordulóján már legalább hetvenen tartoztak oda. „Időközben mi, az egykori fiatalok fölnőttünk, s ma már gyermekeink alkotnak közösségeket, s majd amikor abba a korba érnek, az unokák folytatják… Így nyílik ki ez a szép virág.”
A nagymarosi egyházközség bekapcsolódott a váci egyházmegye megújulásába, amelyet éppen tíz éve hirdetett meg Beer Miklós püspök. „Ez újabb lendületet adott annak felismeréséhez, hogy a közösségi életforma mennyire alkalmas a Krisztus-követésre.”
Huszonhat katolikus közösség működik a plébánián: óvodáscsoport, baba-mama klub, ifjúsági közösség (nagy ifjúság és kis ifjúság), cserkészet, katolikus ifjúsági sportegyesület, biciklisekkel, túrázókkal, női tornával, sakkal, focival, aztán a karitászcsoport, a Fokoláre-imacsoport, a Szent Mónika közösség, s a két éve itt szolgálón Gáspár István atya indította el a Szentlélek-szemináriumot. Emellett hat házascsoport működik, a Hadi házaspár a kezdetektől mozgatója ennek.
A megújulás szellemében indította el Beer Miklós püspök az akolitusképzést. Több mint száz akolitus szolgál az egyházmegyében, Nagymaroson öten vannak. Ők azok, akikre István atya az elmondottakon túl sajátos feladatokat bíz. Egyikük a keresztelésre készít elő, másvalaki az elsőáldozókkal foglalkozik, megint más a ministránsokkal (szép számmal vannak!), aztán a jegyesoktatás, a betegek látogatása.
István atya a csoportmunkában hisz. Sokan dolgozzanak, aki amennyit vállalni képes – ez az elve.
A közösségekhez mintegy kétszázötvenen tartoznak. Hat-hétszázan járnak rendszeresen templomba. Anélkül, hogy a számok bűvöletébe esnék (kereszténynek, hívőnek lenni nem mennyiségi kérdés!), megjegyzem, ez jóval magasabb arány az átlagosnál. Nagymaros sajátos lakossági összetételében kereshetjük a magyarázatot? Hadi Ferenc mosolyog. „Nem, itt sem más a levegő.” De utal az erős katolikus sváb hagyományokra, s a negyvenéves múltra. Nekem meg az jut eszembe, a szocializmus az ifjúsági találkozók üldözésével, majd kényszerű eltűrésével hogyan járult hozzá a katolikus élet föllendüléséhez, gazdagodásához. A megnyesett fa kizöldül…
A közösségeknek régebben – magyarázza Hadi Ferenc – nemigen volt nagyobb kisugárzásuk. „Jó ideje azonban egyre nagyobb igényét érezzük minél tágabb környezetünk evangelizációjának. A közösségek igyekeznek befogadni minden érdeklődő, valamiképpen istenkereső embert.” A házascsoportok férfi tagjai egy alkalommal úgy döntöttek, külön férfikört hívnak életre. Mivel újabb házas férfiak „nőttek föl”, még egy kört alakítottak. S meghívtak olyanokat is, akik nem látogatták ugyan a templomot, de jó szándékkal érdeklődtek az összejövetelek iránt. S van, aki „ott ragadt”.
Az előevangelizáció fontosságát hangsúlyozza István atya is. „Megszólítani a templomba járó, ám passzív katolikusokat, a templomba nem járó szimpatizánsokat, valamint a templomba nem járó elzárkózókat ugyancsak.”
Mi ennek a gyakorlati módja? Főként az utóbbiak esetében, mert aki már misére jár…
„A templomba járó passzívak kimozdítása sem könnyű… A lélektől lélekig való evangelizációban hiszek” – mondja István atya. Ennek szellemében felkeresi a hittanos gyerekek és az elsőáldozók családját, a keresztelési és házassági emléklapot is ő viszi el az otthonokba, s látogatja a gyászolókat. Az emberek után menni – vagy inkább elébük.
Mostanában „kocsmamisszión” gondolkodnak. „Nemcsak a templomajtót tárjuk ki, másutt is megmutatjuk magunkat.” Egy vendéglátóhelyre szervezett előadói estet fölhasználva kívánják megszólítani az ottani közönséget.
A János-napi boráldáson olyanok is részt vesznek, akik egyébként nemigen koptatják a templom küszöbét. A„távoliak” elérésére önismereti tréningeket, „házas sulit” is szerveznek. Mint ahogyan az Alfa-kurzusok keretében a templomi közösségek tagjai vacsorára hívják meg a templomba nem járó embereket, s elbeszélgetnek velük; a formálódó Szentlélek-szemináriumhoz hasonlóan.
Hadi Ferencék négy gyermeket neveltek föl. Ma már mindnyájan valamely közösség tagjai. „Legidősebb fiam, Péter a Cédrus alapítója és elnöke. Rita az Észak-Duna mente régióban kapcsolódik az egyházmegyei munkába, emellett hitoktató. Gávelné Hadi Bernadett lányom szintén házas közösség tagja, a formálódó Szentlélek-szeminárium vezetőcsoportjához tartozik. Kristóf fiam friss házas, most keresi a helyét, korábban ő vezette a cserkészcsapatot.” Péteréknél öt gyerek, Bernadettéknél hat gyerek született, a tizenegy unoka életkorának megfelelő csoportokban, természetes módon nő bele „a marosi katolikus világba”.
Gáspár István atya 2011 nyarán került Nagymarosra, emellett az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója. Mint mondja, kiváló egyháztanáccsal dolgozik együtt. „Kezdetben óvatos meggondolásból arra törekedtem: ne változtassak túl sok mindent, mire ők azt mondták: mi lenne, ha sok mindenen változtatnánk. S ma már egyszerre dobban a szívünk.”
Még megkérdem: a másutt tanuló ifjúság nem vész-e el a helyi plébániai élet számára? S már belátom, fölösleges kérdés. „Nem, visszajönnek, megmaradnak.” Nos, igen. Ha van hová visszatérni, s a közösségben megmaradni. Nagymaroson a jövő egyházképe formálódik.
Fényképezte: Cser István
