Amadeus redivivus

Már első belelapozásra nyilvánvaló, hogy a 2017-es adventi-karácsonyi időszak egyik könyvslágere lesz Juhász Előd Kocsis Zoltán-albuma, a szó legnemesebb értelmében. Ahogyan maga a szerző is a lehető legnemesebben kezelte és kezeli több évtizedes szakmai-magánemberi barátságát a XX–XXI. század kezdetben zongoraművész, majd karmester zsenijével. Megrendítő, rekviemszerű már a könyv „nyitánya” is: „Azok figyelmébe ajánlom, akik tisztelték, becsülték, kedvelték – mindazok nevében, akik talán még teljesen fel sem fogták, fel sem fogtuk, ki is volt valójában. És: mi mindennel gazdagított bennünket.”
Hatalmas és kockázatokkal teli feladat egy olyan, érdességektől sem mentes zseni portréját megrajzolni, amilyen Kocsis volt. Idézzük itt Prunyi Ilona zongoraművész, tanár szavait, amelyek minden szépelgés, szépítgetés nélkül az igazi Kocsis Zoltánt hozzák elénk: „Ezek fantasztikus emlékek (pél­dául négykezesezéseikről!), és gyakran eszembe juttatják, hogy Zoli mennyire tisztelt, és amennyire ő tudott, szeretett engem. Ez az amennyire ő tudott egyáltalán nem el- és megítélő mondat, csupán arról tanúskodik, hogy e könyv főhőse valóságos Amadeus redivivus (feltámadt Amadeus) módjára minden és mindenki elé helyezte életében a zenét. Család, szerelem, apaság, s természetesen a saját egészsége is epizódszereplő volt az életében a nagybetűs Muzsikához képest, éppen úgy, mint Wolfgang Amadeus Mozartéban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kocsis »Unmensch«, embertelen ember volt; elég, ha antikvárius unokabátyja, Walloschek Miklós visszaemlékezéseire gondolunk, a nagy siófoki biciklizésekről, vagy az 1973-as évről, amikor a már három éve Beethoven-zongoraverseny győz­tes, hirtelen híressé vált fiatalember orgonált rokona esküvőjén…”
A visszaemlékezések sorában kitüntetett helye van Juhász Előd Ilyennek láttam című önvallomásának, amely egy Goethe–Eckermann mélységű szimbiózisról tanúskodik kettejük között. Az első, még csak közvetett találkozás az volt, amikor a még ifjú Juhász Előd 1963. június 27-én először hallotta játszani a tizenegy éves kisfiút, történetesen a Forrai Miklós-féle „Zenélő órák”-ban, ebben a nagyon népszerű egykori tévéműsorban. De olvashatunk ebben a többinél jóval hosszabb és árnyaltabb portréban arról is, amikor Kocsis a Magyar Állami Hangversenyzenekar fő-zeneigazgatójaként (ez lett később a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar) minden muzsikust, hírességet és pályakezdőt egyaránt, paraván mögötti próbajátékra kötelezett, nem törődve a vélt és valós nagyságok nimbuszával vagy éppen sértett tiltakozásával…
Ennek a szépen megkomponált kapcsolattörténeti esszének a végén egy gyönyörű, minden művészeti ágra érvényes mondat áll, a már nagybeteg Kocsis Zoltán utolsó olyan e-mailjéből, amely e könyv születésével kapcsolatban íródott. Tekinthetjük akár parainesisnek (erkölcsi tanításnak), akár szellemi végrendeletnek: „Az egyetlen, amiben bízhatunk, a zene szeretete és azok az ambíciók, amelyek mögött valóságos hit áll.”
A szép ráadás pedig az igényes, szép kiállítású, könnyeden, helyenként fanyarul elegáns kötet páratlan képanyaga. Hivatásos fotóművészek és baráti amatőrök munkáiból szépen „összeszőtt” vizuális portré-faliszőnyeg, mindazok számára, akik átérzik, mit jelentett az egész életében fájdalmas mosolyú és megszállott muzsikus, Kocsis Zoltán életműve a magyar kultúrának. Azaz, Juhász Előd és sokak meggyőződése szerint – mindnyájunknak.

(Juhász Előd: Kocsis Zoltán, Emlékmozaikok, képek, hangulatok, Scolar, 2017)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.