Fotó:Lambert Attila
Nemcsak emlékezni járnak vissza ide, ők azok közé tartoznak, akik munkájukkal segítették az indulást, ahogyan sokan mások is. Eszter legidősebb lánya, Kinga így mesél a kezdetekről: „Mi, nagycsaládok többen összefogtunk, hogy a gyerekeinknek megteremtsük a katolikus oktatás-nevelés lehetőségét. Ahhoz nyúltunk vissza, amit a múltból ismertünk, a szüleinktől kaptunk. Álmodtunk egy nagyot, és megszólítottuk a nővéreket.” A rend nyitott volt a kérésünkre, megvolt a fogadóképesség. Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő még egyetemistaként élte meg a szegedi indulást, amelyre így emlékszik vissza: „Huszonöt évvel ezelőtt nehéz döntés előtt állt a rend.
Megoszlottak a vélemények az iskola újranyitásával kapcsolatban. Az egyik csoport támogatta a szegedi terveket, a másik azonban ellene foglalt állást. Végül a Misszióba Dalolva Futók pártja győzött, s a nővérek nekiláttak az intézmény újjászervezésének.” A rend visszakapta egykori anyaházát. Az az épület, amelyben akkoriban a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola működött, az akkori főigazgató, a jubileumon is jelen lévő Szalay István jóvoltából zökkenőmentesen került vissza eredeti tulajdonosaihoz. „Modellértékű volt a kezdet. De például a gyakorlóiskola visszavétele már nagyobb feszültséget okozott, ott sok türelemre és megfelelő diplomáciai érzékre volt szükség az átmenethez” – mondja Vargacz M. Krisztina nővér, a Karolina-iskola első igazgatója. Az újrainduló intézmény akkoriban sok támogatást kapott. Gyulay Endre, a Szeged–csanádi egyházmegye akkori püspöke a nővérek mellé állt, egyengette az alapítók munkáját.
A legnagyobb segítséget talán az újraindulást kezdeményező szülők és az iskolanővérek egykori diákjai jelentették. „Nagy kezdet volt – idézi fel a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket Kiss Ágostonné Teca, aki éppen akkor végzett a tanárképző főiskolán. – Az iskola újraindításával azokat bízták meg, akik nekem kedves tanáraim voltak a Svetitsben. Örömmel jöttem hát segíteni, később pedig tanítani is hívtak. A szülők és az öregdiákok lelkesedése magával ragadó volt, minden lehetőt megtettek, teljes bizalommal fordultak a nővérek felé.” Julika néni, aki egyébként Teca anyósa, harmadmagával főzött a nővéreknek, amíg nem volt konyha a rendházban. Emma néni pedig iskolaorvosként segítette az intézményt. Kingában ma is él a nagy összefogás öröme. „Takarítottunk, meszeltünk a nővérekkel együtt. Valaki megkérdezte WC-takarítás közben: – Neked is ide fog járni a gyereked? – Nem, én leszek az igazgató – mondtam.” Így kezdődött.
Aztán fokozatosan bővült az iskola. Először öt osztályt tudtak elindítani, ma pedig az alsóban évfolyamonként három, felsőben és a gimnáziumban két osztállyal működnek. Van óvodájuk, művészeti iskolájuk és kollégiumuk is. A pincétől a padlásig belakták a visszakapott épületet. Lenn cserkésztermeket és tánctermet, fenn kollégiumi szobákat alakítottak ki. A régi mellé egy új épületszárnyat is felhúztak. A rend amerikai közösségei támogatták a kulturális és sporttevékenységnek helyet adó modern torna- és díszterem építését. Az iskola közössége, mintegy hétszáz gyermek itt ünnepli most a Karolina-napot. Az új szárny egészen hozzáépült a régihez, s a kettő egyetlen egységet alkot. Az iskola életében ugyanígy kapcsolódik össze a jelen és a múlt, az alapító Terézia anya karizmája és a mai tanítók, nevelők kreativitása: a hagyomány és az újítás.
Terézia anyát az értékközvetítés és az igazságosabb társadalom építésének szándéka vezette. Az volt a célja, hogy a szegény sorsú lányokat felkészítse a „társadalomalakító” szolgálatra. Erről a jubileumi szentmisében beszélt Gyulay Endre püspök. Terézia anya pedagógiáját a személyközpontúság és az újra való nyitottság jellemezte. Ez a szellemiség határozza meg a Karolinát az indulástól mindmáig. „Krisztina nővér Németországba vitt bennünket a kilencvenes évek elején. A projektmódszert akarta megmutatni nekünk, Cambrige-ben pedig egyházi iskolákban ismerkedtünk különböző modern kezdeményezésekkel. Mindeközben éltettük a hagyományokat, a népi kultúránkat is” – mondja Kinga, aki ma már nemcsak szülőként, hanem nagyszülőként és tanárként is kapcsolódik az iskolához. „Matematika–kémia szakos vagyok, de néprajzot is végeztem. Így népi kézművességet, hagyományismeretet tanítok.” Teca pedig így fogalmaz: „Az iskolában nagy szabadságot adnak a fantáziának, ösztönzik a kreativitást, de kereteket is szabnak, hogy ne váljon az élet parttalanná.”
Hozzájuk hasonlóan számos más család is több nemzedékkel kapcsolódik az intézményhez. Pálfy-Budinszky Eszter lánya, unokái és dédunokái is egykori vagy jelenlegi karolinások, Kiss Józsefnének a menye és három unokája kötődik az iskolához. A huszonöt év alatt végzettek közül sokan bízzák gyerekeik nevelését egykori tanáraikra. „Jó tudni, hogy az unokáknak is van hova jönniük. Tanárként az a legnagyobb öröm, ha az egykori tanítványok ide hozzák a gyerekeiket. Jó látni ezt a folytonosságot. A mi családunkban már az ötödik nemzedék jár ide. Óriási hajtóerő ez ahhoz, hogy jó iskolát csináljunk” – fogalmaz Kinga.
„Nagy megtartó erő, hogy tanárként és szülőként is jelen vagyok az iskola életében. Így több oldalról látok mindent. Egy-egy iskolai helyzetről, tanulóról mesél otthon a gyerekem, és mesélnek a kollégák is. Látom, mennyire szeretnék a gyerekek javát, odafigyelnek rájuk, érdekli őket a sorsuk” – mondja a magyar–történelem szakos Teca.
Az iskola nagy értéke, hogy mind a szülők, mind pedig a diákok erős közösségeket alkotnak. A szülők számára számtalan programot szerveznek. Kezdetektől fogva van apafoci, lelkinap és újabban rendszeres szentségimádás is. A közösségek nyitottak, az újonnan érkezőket is szívesen fogadják. A Vilmos család három gyerekét íratta be a Karolinába. Az apuka örömmel beszél arról, milyen jó érzés olyan közösségben tudni a lányait, amilyet maga is építeni szeretne. A legidősebb lány, a végzős Vilmos Réka nagyon szereti az iskolát, az osztályát és a cserkészközösséget. Ugyanerről számol be a 2007-ben érettségizett Bánsági Judit is, aki ma közgazdászként dolgozik.
Ösztöndíjas volt a Sorbonne-on, és megjárta Angliát, illetve Amerikát is. Amikor arról kérdezzük, mit adott neki az alma mater, az osztályáról beszél, az erős baráti kötelékekről, az összetartozás érzéséről. Az ebédnél ezekről az értékekről magunk is meggyőződhetünk. Deli Zsófia tanárnő, Judit osztályfőnöke hívta meg a korábban végzett lányokat a Karolina-napra, hogy beszélgessenek a diákokkal. Az asztalnál élénk társalgás folyik, a fiatalok programokat egyeztetnek, élménybeszámolót tartanak. Zsófi körül egy szívsebész, egy háromgyerekes anyuka, egy közgazdász, két rendezvényszervező és egy kommunikációs szakember ül. Judit az emlékeiről mesél: „Az tetszett a suliban, hogy nem volt versenyistálló. Sokan továbbtanultak, de az egyikünk például fodrász lett. Megtanultuk, hogy bármibe is kezdünk, ha azt szívvel-lélekkel csináljuk, az a legnagyobb siker.” Az egyetlen dolog, ami szomorúsággal tölt el, hogy a huszonnégy lánynak alig a harmada ment férjhez, és talán öten szültek közülük, pedig maholnap betöltik a harmincat – mondja.
A jubileum mindenkit számadásra késztet. Julika néni tizenegy évig tanulhatott az iskolanővéreknél. Most nyolcvanöt éves, de még mindig fiatalosan mozog, fantasztikus a teherbírása, s mindig azt keresi, hol segíthet – mondja róla a menye. Vegyészmérnöki diplomát szerzett, nyugdíjazása után pedig elvégezte a teológiát, és hitoktató lett a Béke utcai általános iskolában. Nagy szeretettel emlékszik vissza tanáraira, különösen Dési Mária Margit nővérre, egykori osztályfőnökére, akit az elhurcoltatás után is rendszeresen látogatott. „Az életre neveltek minket, nem arra, hogy ájtatoskodjunk” – dicséri a nővérek önfeláldozó, szeretetteljes és magas szakmai színvonalú munkáját. Menye diákként és szülőként is sokat köszönhet a nővéreknek. „A Svetitsben ismerhettem idős nővéreket, akik megélték a szétszóratást. Keményen ki kellett állniuk a hitükért, ezért is nagy példa számomra az életük. Egy kis faluból jöttem. Nagyon sokat kaptam az iskolától, a tanáraimtól. Nekik is köszönhetem, hogy erősen állok itt. Ma pedig a három, nagyon különböző gyerekem mindegyike szívesen jár ide, mindhárman megtalálták itt a helyüket.” Judit is a tanárait dicséri: „Nagyon jó volt velük a kapcsolatunk, rajongtunk értük, csüngtünk a szavaikon. Visszatekintve nagy értéknek látom, hogy tinédzserként a családtagjainkon kívül is voltak mellettünk olyan felnőttek, akikre felnézhettünk, akiktől tanulhattunk.”
A Karolina-napra olyan programokat szerveztek az iskolában, amelyek az intézmény egész közösségét megszólítják. A reggeli nyitó szentmisét Gyulay Endre nyugalmazott püspök mutatta be Kondé Lajos iskolalelkész, egyházmegyei pasztorális helynök, a dóm plébánosa koncelebrálásával. Ezt követően ünnepi beszédekkel köszöntötték a jubileumot. Felszólalt többek között Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár is.
A gyerekek számára a nap legemlékezetesebb része a Karolina-napokon hagyományos osztályátalakulás volt. Ilyenkor mind az osztályterem, mind annak közössége egy-egy bemutatni kívánt kor jellegzetességeit ölti magára. A diákok ezúttal megjelenítették az iskolaalapítás időszakát, a múlt nagy pillanatait, az 1992-es újraindulást, az 1879-es tiszai nagy árvíz pusztítását, Ferenc József császár 1883-as látogatását, a gazdasági ismétlőiskola elindítását, majd az 1920-as évek virágzását, és elképzelték a jövőt is.
A programot Lobmayer M. Judit nővér zárta. Búcsúzóul azt kívánta a gyerekeknek, őrizzék meg a szívükben ezeket az ünnepi pillanatokat, és merítsenek erőt belőlük a szeretet, az egyetértés és a béke megéléséhez.
A nap véget ért, de az iskola tovább élte hétköznapjait. Még el sem rakodtak a díszteremben, már próbált a bábszakkör.
