Álmodtak egy nagyot – a szegedi Karolina-iskola kettős jubileuma

Fotó:Lambert Attila

 

 

Nemcsak emlékezni járnak vissza ide, ők azok közé tartoznak, akik munkájukkal segítették az indulást, ahogyan sokan mások is. Eszter legidősebb lánya, Kinga így mesél a kezdetekről: „Mi, nagycsaládok többen összefogtunk, hogy a gyerekeinknek megteremtsük a katolikus oktatás-nevelés lehetőségét. Ahhoz nyúltunk vissza, amit a múltból ismertünk, a szüleinktől kaptunk. Álmodtunk egy nagyot, és megszólítottuk a nővéreket.” A rend nyitott volt a kérésünkre, megvolt a fogadóképesség. Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő még egyetemistaként élte meg a szegedi indulást, amelyre így emlékszik vissza: „Huszonöt évvel ezelőtt nehéz döntés előtt állt a rend.
Megoszlottak a vélemények az iskola újranyitásával kapcsolatban.  Az egyik csoport támogatta a szegedi terveket, a másik azonban ellene foglalt állást. Végül a Misszióba Dalolva Futók pártja győzött, s a nővérek nekiláttak az intézmény újjászervezésének.” A rend visszakapta egykori anyaházát. Az az épület, amelyben akkoriban a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola működött, az akkori főigazgató, a jubileumon is jelen lévő Szalay István jóvoltából zökkenőmentesen került vissza eredeti tulajdonosaihoz. „Modellértékű volt a kezdet. De például a gyakorlóiskola visszavétele már nagyobb feszültséget okozott, ott sok türelemre és megfelelő diplomáciai érzékre volt szükség az átmenethez” – mondja Vargacz M. Krisztina nővér, a Karolina-iskola első igazgatója. Az újrainduló intézmény akkoriban sok támogatást kapott. Gyulay Endre, a Szeged–csanádi egyházmegye akkori püspöke a nővérek mellé állt, egyengette az alapítók munkáját.
A legnagyobb segítséget talán az újraindulást kezdeményező szülők és az iskolanővérek egykori diákjai jelentették. „Nagy kezdet volt – idézi fel a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket Kiss Ágostonné Teca, aki éppen akkor végzett a tanárképző főiskolán. – Az iskola újraindításával azokat bízták meg, akik nekem kedves tanáraim voltak a Svetitsben. Örömmel jöttem hát segíteni, később pedig tanítani is hívtak. A szülők és az öregdiákok lelkesedése magával ragadó volt, minden lehetőt megtettek, teljes bizalommal fordultak a nővérek felé.” Julika néni, aki egyébként Teca anyósa, harmadmagával főzött a nővéreknek, amíg nem volt konyha a rendházban. Emma néni pedig iskolaorvosként segítette az intézményt. Kingában ma is él a nagy összefogás öröme. „Takarítottunk, meszeltünk a nővérekkel együtt. Valaki megkérdezte WC-takarítás közben: – Neked is ide fog járni a gyereked? – Nem, én leszek az igazgató – mondtam.” Így kezdődött.
Aztán fokozatosan bővült az iskola. Először öt osztályt tudtak elindítani, ma pedig az alsóban évfolyamonként három, felsőben és a gimnáziumban két osztállyal működnek. Van óvodájuk, művészeti iskolájuk és kollégiumuk is. A pincétől a padlásig belakták a visszakapott épületet. Lenn cserkésztermeket és tánctermet, fenn kollégiumi szobákat alakítottak ki. A régi mellé egy új épületszárnyat is felhúztak. A rend amerikai közösségei támogatták a kulturális és sporttevékenységnek helyet adó modern torna- és díszterem építését. Az iskola közössége, mintegy hétszáz gyermek itt ünnepli most a Karolina-napot. Az új szárny egészen hozzáépült a régihez, s a kettő egyetlen egységet alkot. Az iskola életében ugyan­így kapcsolódik össze a jelen és a múlt, az alapító Terézia anya karizmája és a mai tanítók, nevelők kreativitása: a hagyomány és az újítás.
Terézia anyát az értékközvetítés és az igazságosabb társadalom építésének szándéka vezette. Az volt a célja, hogy a szegény sorsú lányokat felkészítse a „társadalomalakító” szolgálatra. Erről a jubileumi szentmisében beszélt Gyulay Endre püspök. Terézia anya pedagógiáját a személyközpontúság és az újra való nyitottság jellemezte. Ez a szellemiség határozza meg a Karolinát az indulástól mindmáig. „Krisztina nővér Németországba vitt bennünket a kilencvenes évek elején. A projektmódszert akarta megmutatni nekünk, Cambrige-ben pedig egyházi iskolákban ismerkedtünk különböző modern kezdeményezésekkel