Álmodik a múlt: Harmadszor – és utoljára

Árva Sion, írtam erről a fájó érzésről, jelezvén, hogy itt a Jékely versében megfogalmazottaknál is nagyobb az árvaság. (Ez talán már nem is az!) Most nyáron, hogy vonattal utaztam, Gyulafehérvár után, amint megláttam az utat, az ablakhoz léptem, hogy egy pillantást vessek a templomra, vajon milyen állapotban van. De a fák takarásában nem láttam semmit, pedig az ablakhoz tapadva bíztam, hogy lesz egy pillanat, amikor valami csak-csak elővillan. De nem villant, nem mutatkozott sem a falu, sem a templom, sem a torony. Hogy miért nem? – egész estig, az út további részén ezen gondolkodtam. Néhány nap múlva egy rövid mondat fogalmazódott meg bennem: „Nézz vissza, és láss!” Talán ez lehetett volna, talán ez is volt a mottója ennek a néhány éve indult sorozatnak, amely most ilyen jelképesen ér véget. Nem így terveztem, de így alakult. Mert lehet, hogy most egyszer történt csak így, de lehet, hogy ezután mindig így fog történni, és az nem jó. Hiszen eddig az éltetett, ezért fogtam tollat a kezembe, ezért nagyítottam ki a képeket, mert jó volt visszanézni, látni, és ezt elmondani, megírni mindenkinek. Visszanéztem, és láttam, láthattam legendáin, freskóin, templomain, romjain, töredékein keresztül a középkori Magyarországot, a Kincses Magyarországot. Mára, ezt érzem, lassan elfogy a munícióm, meg azután valamiért nehezemre esik az írás, és ahogy írtam, kezdek homályosan látni. Ezért jobb letenni a tollat, és illő módon elköszönni. Ezt is teszem ezzel az árva, a reménytelenséget tükröző marosszentimrei képpel. De talán ez már az a mélység, ahonnan csak fel, felfelé lehet menni és nézni. Ezt kívánom minden kedves Olvasónak!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..