Ráckeve neve, miként erre a mottó is utal, többször is vitatéma volt. Kiss Lajos szerint az al-dunai Kevevár szerb (rác) lakói 1439-ben a török elől menekülve, I. Ulászló király engedélyével telepedtek le itt, a Csepel-szigeten fekvő, lakatlan helységben, amelynek addig Abraamberke, Zenth Abraham thelke volt a neve. 1440-től, a szerbek beköltözésétől nevezték el Kiskevinek, Kevinek, majd Ráckevének. (A nyelvészek a „keve” helynevünket a „kő”, „kövi” főnévből eredeztetik.) Az idetelepült szerbek, Bél Mátyás leírása szerint, először zsellérsorban voltak, és a parasztok közé sorolták őket, de ezt nem akarták tűrni. Ezért felkeresték a királyt, „és a helyzetüket ismertetve azt kérték, hogy ez a falu soroltassék nagyobb mértékben a szabad városok közé. Zsigmond hozzájárult a kérésük teljesítéséhez…, és a falu magyar és rác lakosait egyaránt szabadoknak nyilvánította.” Skaricza Máté, egykori lelkész és énekszerző, aki Keviben született, 1581-ben költeményt írt a városról. (Ezt a verses művét csak 1888-ban adták közre.) Ebből nemcsak azt tudjuk meg, hogy kőépületekkel volt ellátva, hanem azt is, hogy olyan tágas és gazdag volt, hogy hét piacot tartott el. Arról is tudósít, hogy három temploma volt. Ábrahámnak egy, amely a magyaroké maradt, azután volt egy Szent Kereszt-temploma is, amelyet Barrabás, egy itteni lakos alapított a kereskedésből szerzett nyereségéből. A harmadik Sarlós Boldogasszonyé, amelyet a magyarok kezdtek építeni, de a rácok fejeztek be 1487-ben, s amelyet később, ahogy látható, egy oldalkápolnával bővítettek. Tavasszal jártam a városban, akkor kerestem fel és fényképeztem a templomot, s közben élveztem a délutáni súrlófényt – a kora tavasz áldott fényét.
