Ez a lépcső minden kommentár nélkül szerepel a most megjelent Pár-beszédek című kis albumomban. Bizonyára kellett volna röviden írnom valamit, de egyik képhez sem került szöveg, akkor ez miért is lett volna kivétel. De itt most pótlólag leírom, milyen jegyzetet mellékeltem volna e képhez. Nem akármilyen lépcső ez ugyanis: ha emlékeim nem csalnak, ez vezetett fel Pietro Bernardone posztókereskedő házához, ahol a kis Francesco, a későbbi Szent Ferenc megszületett.
Szent Ferencről, életéről, a rendalapításról, a szentté avatásról s máig tartó hatásáról ebben az évben sokszor lesz szó. Én a sokból csak egy részt ragadok ki. Bizonyára többen ismerik azt a kifejezést, amellyel maga Szent Ferenc illette önmagát és követőit: „Joungleurs de Dieu”. Ami magyarul annyit tesz: Isten bohócai. G. K. Chesterton könyvecskéjében pedig úgy véli, hogy „a Trubadúr belső telítettsége és a Bohóc bolondozása közötti átmenet mélyén rejtőzik Szent Ferenc igazi lénye. Dalnok volt és komédiás.” Szent Ferenc nem volt tudós, számára az evangélium szerinti élet volt a fontos. Ezért „minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások.” Mégis alapos műveltséggel rendelkező teológusok csodálkoztak el Szentírás- magyarázatain. Az egyik tudós domonkos szerzetes így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.” Márai Sándor Naplójában találtam a következő, sokatmondó és tanulságos feljegyzést: „Chesterton kis tanulmánya Assisi Szent Ferencről arra tanít, hogy udvariasság nélkül nem lehet nagy szent valaki. Az ember csak emberszabású módon lehet igazi szent. S az ember akkor a legtöbb, mikor legyőzi magában a türelmetlenséget és udvarias.
Ez a mennyei trubadúr, Szent Klára barátja és a Szent Szegénység vőlegénye, nemcsak Istent, a világmindenséget, a madarakat, a halakat szólította meg személyesen – s már ez is nagy dolog -, hanem udvariasan szólította meg Istent, a világmindenséget, a madarakat és a halakat. Igaza volt: ahhoz, hogy valóságos szerzetes legyen valaki, tehát próféta, égő csipkebokor: nem kell zárda, szabály, fogadalom. Még szent élet sem kell hozzá. Egyszerűen csak az kell hozzá, hogy az embert egy napon ne kösse belülről semmi, amit amúgy sem bír megtartani, s udvariasan és lényeges szavakkal forduljon Istenhez és a világhoz. Egyszerűen csak ennyi kell hozzá. És egy Szent Ferenc.”
Egy napot töltöttem itt, a városban, és ez elegendő volt, hogy mindent lássak, amit csak látni akartam. Mégis ez a lépcső maradt meg leginkább az emlékezetemben. Ez az egyszerű lépcső, amelyben van valami nagyszerű is. Bárki, aki ezen felmegy, bizonyára egyetért velem.