Én pedig csak mosolygok, mert tudom, alig valami az én érdemem: az egyház liturgiáját végeztem. Azokat a szövegeket, dallamokat segítettem megszólalni, azok a rítusok játszódtak le, amelyeket a misekönyvben, az énekeskönyvekben találunk, amelyeket a kántorképzőn, a szemináriumban és az egyetemeken tanítottak. Ennek szolgálatába álltam egykor – a szüleimtől örökölt és fejlesztett adottságaimmal. Újra és újra ez a jó érzés kerít hatalmába: szolgálatában állhatok valami nálam sokkal nagyobb és jobb hatalomnak, Istennek és a Jézus Krisztustól alapított egyháznak, amelyre az emberek üdvözítése van bízva. Tíz éve szenteltek pappá, és valóban örülök, hogy pap lehetek. Természetesen tíz év felelősség is: megannyi elszalasztott lehetőség, elrontott dolog, amelyekben nem jó szolgája, hanem így vagy úgy netán akadálya voltam Istennek, egyháznak. Mégis sok jó is átment a „kezem között”, és ennek – vagyis „Isten sikerének” – tiszta szívvel tudok örülni.
