Fotó: Merényi Zita
Az ebéd után fokozatosan elhatalmasodó vidámságban Zoli bácsit is fölkértem táncolni, de sajnos mozgásszervi bántalmai miatt vissza kellett utasítania. Pedig mennyire szerette hajdan a bálokat, a mulatságokat! Mostanában nincsenek is nagyon bálok, állapítottuk meg közösen, majd körülnéztünk, és rájöttünk, hogy nagyon is vannak, hiszen igazi ünnepi, báli hangulat kerekedett a Párbeszéd Háza termében. Laci bácsit nem kellett sokáig kérlelni. Mindenki örömére elővette a szájhamonikáját, és a remek zenészek örömmel kísérték őt is. Játékával többek szemébe könnyeket csalt, ő maga pedig még táncra is perdült. Ki tudja, mikor tette utoljára.
Sok jó barát ünnepelt együtt: hajléktalanok az aluljárókból és barátaik a közösségből, akik hetente látogatják őket; a Gát utcai templom környékén élő szegény családok, gyerekekkel; a Rózsa utcai idősek otthona vidám lakói azokkal a kamaszokkal és felnőttekkel, akik a közösségből járnak hozzájuk; Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, aki barátságosan, vendégszeretően köszöntött mindenkit; sok-sok segítő, a fiatal cserkészlányoktól a nyugdíjaskorú úrig… Nem elszigetelt csoportok ezek, hiszen a Sant’Egidio közösség Isten nagy, színes népe szeretne lenni. A sok találkozó, az imádságok, a szentmisék, a karácsonyi ebédek révén sokan már ismerik egymást. A Béke Iskolájában tanuló szegény gyerekek közül a kamaszok már a közösség tagjainak gyerekeivel együtt járnak az intézeti idősekhez, és közösen táboroznak a nyáron. Milyen szép, amikor a testvérek együtt vannak! – ennek örömét sugározta a rendezvény, amelyen Marika nénibe, akinek a 74. születésnapját ünnepeltük, „alig fért bele az öröm”. Nem volt egyedül ezzel.
Délután úrnapját ünnepeltük a szentmisében, és megéltük a misztikus kapcsolatot Krisztus megtört teste, a szegények megtört teste, az Eucharisztia kenyere és a szegényeknek adott kenyér, étel között. „Szia, keresztanyu” – búcsúzott a mise végén a nagymamájával szegényes körülmények között élő Dani Kingától, de előtte még elmesélte neki az egész hetét és a következő napi programjait, ahogyan az ember egy jó családi kapcsolatban teszi. Dani régen, az első találkozásainkkor még alig szólalt meg, az asztal alá bújt, hogy ne kelljen beszélnie. Most azonban már örömmel köszönt mindenkit; érzi, ugyanannak a nagy családnak vagyunk a tagjai.
Idős barátainkkal az ebédnél a háborúkról is beszélgettünk. Mennyi bölcs gondolat hangzik el az idősek szájából! Igazi tanítómestereink. „A szeretet a legnagyobb erő, ami változtatni tud, segítenünk kell, hogy növekedjen.” „A szép szavak arra valók, hogy használjuk őket.” Tizenkét éves lányommal a végén hazavittük az otthonba Marika nénit, Laci bácsit és Irént. Közben a Mária utcai jelzőlámpánál valaki pénzt kért. Elmondta, hogy a hét végén rosszra költötte a pénzét, és most nem tud miből ennivalót venni. Örültem, mert épp félretettem a táskám zsebébe egy kölcsönadott összeg visszajáróját, amit a tulajdonosa nem fogadott el. Mondtam is neki, hogy majd odaadom annak, aki kéri. Nem telt el túl sok idő, és kérték… A fiatalember annyira elcsodálkozott az autóban ülő társaságon – két néni, egy bácsi és egy kislány az anyukájával, ráadásul mindannyian mosolyognak rá, és kedvesek vele –, hogy hosszan, ámulva nézett ránk. Milyen jó volna mindennap a barátságnak ebben a szép, nyitott, mások felé forduló világában élni!
