A mandarinok Kínájában, a szamurájok Japánjában, Indiában, a prekolumbiánus társadalmakban, Görögországban vagy a köztársaság Rómájában a legkevésbé sem törődtek az áldozatokkal. Inkább számolatlanul áldoztak fel embereket tiszteletből isteneik vagy hazájuk oltárán, illetve a jelentős vagy jelentéktelen elnyomókkal szembeni alávetettséget tanúsítandó. Minden eddigi társadalomnak megvoltak a gazdagjai és szegényei, hatalmasai és szolgái, előbbiek egyikben sem mutattak semmiféle együttérzést az utóbbiak iránt.
Az áldozatok iránti érzékenység kialakulását Európában gyakorta hozzák összefüggésbe a humanizmussal, amely fellázadt a hatalmakkal szövetkező egyházakkal szemben, és egyfajta civil kereszténységet hozott létre, ezzel párhuzamosan jogos és megsemmisítő valláskritikát gyakorolva. Ám a humanizmus is meghozta a maga áldozatait – az emberiesség normájának beiktatási ceremóniája során az oltáron ismét csak áldozatok vére csillogott.
Az áldozat hosszú korszakokon keresztül tehát egyfajta bűnbakszerepet töltött be, a közösség és az istenség közötti megromlott viszony helyreállításának eszköze volt. Néhány száz év óta, de kifejezettebben a XIX. századtól az áldozat – miközben megőrzi e kiengesztelő szerepét – arcot és hangot kap. A modern kultúra elsősorban abban különbözik a korábbiaktól, hogy odafigyel az áldozatra, rangot ad neki, és egyre inkább képes az egész közösséget és folyamatait az áldozat szempontjából megérteni.
Girard kultúraelemzésében a kereszténység, Krisztus áldozatának teológiája hozta meg ezt a fordulatot, amely mára – sok tekintetben már eloldva az eredeti vallási gyökerektől – a társadalom egyik megkérdőjelezhetetlen alapértékévé vált.
Az áldozatok iránti érzékenység végső szellemi gyökere a kereszténység ősforrásánál keresendő, annál a Jézusnál, aki erőszakmentességet hirdetett, aki maga vált áldozattá, s ezzel szimbolizálta Isten áldozatok iránti előszeretetét, elfogultságát, valamint az erősek és hatalmasok megtérését szorgalmazó alapállását. A Máté-evangéliumban közölt úgynevezett ítélettabló egyértelmű következetességgel a kicsinyekkel és az áldozatokkal szemben tanúsított magatartást teszi az üdvösség kritériumává. „Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek” – mondja az örök bíró az igazaknak, akik a vallási előírások maradéktalan betartása alapján biztosan az üdvözültek csoportjába tartozónak vélték magukat. Nekik csalódniuk kellett, míg a legkisebbeket szerető, vallási szempontból bűnösök a kereszténység jó híre alapján az örök boldogság várományosainak tudhatják magukat.
A kórházak, öregotthonok, hátrányos helyzetűeket felkaroló intézmények stb. mind az eredetileg keresztény forrású caritas (gyöngék iránti előszeretet) profán megnyilatkozásai. Ebben a gondolatban ugyan jelen van a modern kor vallásvesztésének kritikája is, ám nem ez a lényege, hanem az a belátás, miszerint a mai társadalmi viszonyokat az áldozatokkal való bánásmód mérlegére téve kell értékelni. Ez a keresztény társadalomkritika alapja.
