Áldással és tánccal Isten közelségében

Az ország minden részéből érkező vallásos cigányok előadást hallgathattak arról, milyen szerepet tölt be mindennapi életünkben a Szentírás, valamint tanúságtételek, kiállítások és előadások segítségével pillanthattak be egymás életébe. Az ország harminc településéről érkeztek a katolikus cigány közösségek a Szent István Egyetem aulájába. A családokat elkísérték a lelkivezetők, atyák, szerzetesek és segítőik is, mert a közösség csak velük együtt teljes. A cigányság történelme során szenvedésekkel teli, vándorló életmódot folytatott. Az állandóan úton lévő emberek számára védelmet, biztonságot csak a közösség adhatott. A szűkebb családhoz s a tágabb közösséghez, a kompániához mások számára is példamutató módon ragaszkodnak a cigányok, őrzik annak értékeit. A nyomorúságot még csak el lehet viselni, de ha egyedül marad az ember, az végzetes lehet.

„Hacsak nem tárjuk Isten elé magunkat” – szólal meg a miskolci Horváthné Marika, akit vasgyár környéki nagy nyomorúságából Teréz anya nővérei segítettek talpra állni. Tízéves korában veszítette el édesanyját. „Valahogyan el kellett magamat tartani. Dolgoztam, de őszintén bevallom, néha vasat is loptam” – emlékezik. Majd megismerkedett egy fiúval, aki még nehezebbé tette életét. Három leánygyermekük született, de hiába volt embere, mégis neki kellett mindenről gondoskodnia. Egyik este meghallotta, hogy gyermekei milyen szépen imádkozzák a rózsafüzért, amit addig még nem hallott. Lányai buzdítására ment el ő is a nővérekhez. Nézem a szemét, miközben beszél, amelyben az évek során felhalmozódott riadalom hullámai egy pillanatra sem csitulnak el. „Üdvöz légy Mária” – jut eszembe az imádság kezdősora, ami elindította Marikát istenkereső útjára. A népcsoport erős Mária- hitére gondolok. Arra, hogy a romák – szemben a katolikusokkal általában – nem Mária közbenjáró szerepét hangsúlyozzák, hanem Jézushoz fohászkodnak avégett, hogy segítséget eszközöljön ki Máriánál. Isten anyjánál, aki látomásaikban is megjelenik. Ahogyan Annus néninek, a kántorjánosi ezerráncú cigányasszonynak, aki öregségére kapta meg a kegyelmet, „de nem jött későn” – mondja. Szeret imádkozni, de olvasni nem tanult meg. Csemer Csaba mátraverebélyi cigány ember viszont mindennap olvassa a Szentírást. Mielőtt kiteszi az asztalra a könyvek könyvét, kezet mos, mert tisztán akar Isten szavával találkozni… Két olyan asszonnyal is beszélgettem, akik kallódó cigány gyerekekből tánc- és drámacsoportot szerveztek a falujukban. Egyikük, Suhajné Pikács Gizella Dejtáron vezet egy fiatalokból álló együttest, amelynek munkájába a szülők is bekapcsolódnak: „Érezhetően megnőtt a gyerekek önbizalma, mióta a csoportba járnak” – mondja. Mialatt Kiss Attila kántorjánosi parókus a Szentírás életünkben betöltött szerepéről mondta el gondolatait, a nagyszámú gyermekseregnek különprogramot biztosítottak a szervezők. Itt-ott még egy gitár hangja is megszólalt a szendrőládi kórus és zenekar dicsőítő énekei mellett. Az igeliturgia végén az atyák a személyes áldás lehetőségét kínálták fel a cigánytalálkozó résztvevőinek. Gyermekek, felnőttek, idősek és fiatalok mindnyájan részesülni szerettek volna a csak személyükhöz szóló szavak erejéből. „A cigányság még őrzi annak a nyugat-európai ember számára elveszett ószövetségi vallási gyakorlatnak az erejét, amiről például Jákob története szól – emlékeztet Hofher József jezsuita szerzetes, aki jól ismeri a cigányság vallásgyakorlását. – A bibliai ember életében az áldásnak, a közvetlen beszédnek óriási szerepe volt. Az áldás a szónak a tisztelete, hiszen maga az Isten az, aki szava által teremtett, alkotott. Amit az áldó személy kimond, visszavehetetlen, hatalmas erővel rendelkező beszéd. Ilyenkor a Szentlélek elkezd működni, s én is észreveszem, hogy valaminek, amire nem is számítottam, a részese vagyok” – fogalmaz az atya. Már csak Hofher József előtt állt a sor. A Szentlélek működése mellett – hiszen a Jóisten szereti a jókedvet –, tán az áldás felszabadító ereje is tehette, hogy miközben folyt az áldásosztás, többen táncra kerekedtek az atya körül. „Az ő kultúrájukban nagyon erős kifejezési forma a tánc. Az ember a test, a lélek, a szellem egysége. Hagyományos, nagyon fegyelmezett keresztény életünkben sokszor csak a fejünket, az agyunkat küldjük be a templomba. Mindent értelemmel akarunk felfogni, a szívünk, a testünk a falakon kívül marad. Az indiai kultúrában is láthatjuk, hogy szinte evangéliumi történeteket táncolnak el, mert így közelebb férhetnek annak spirituális lényegéhez. Ez a fantasztikus spirituális érzék megvan a cigányságban is – magyarázza az atya. – Néha jobban érzik, mint mi, hogy ki az Isten, s ki az ember.” Egymás megismerésére nyújtott alkalmat délután a Miénk a színpad programsorozata. A közösségek képviselői tánccal, énekkel, zenével, dramatikus játékokkal mutatták be helyi kultúrájukat. Istenre való nyitottságában testvéri közösséggé alakult a több száz férfi és nő, idős és fiatal. Ezt az Isten gyermekeire jellemző légkört vitték magukkal otthonaikba, szűkebb pátriájukba, templomaikba.