„Áldás legyen minden elinduláson”!

A falu korábbi iskolája megszűnik, szeptembertől az újonnan alapított máltai intézmény fogadja a gyermekeket. Riportunk az ünnepélyes megnyitón készült, ahol az ELMŰ-ÉMÁSZ egy évre szóló tanszercsomagot adományozott valamennyi tanulónak.


   
– Ezen a bekötőúton vezetni olyan, mint egy számítógépes játék. Intenzív figyelmet igényel, hogy ne hajtsak bele valamelyik óriási kátyúba. Talán alaposan megsínylené az autó, ha hibáznék – panaszkodik kalauzunk.
   
Az út lehetetlen állapota jól tükrözi, hogy Tarnabod mennyire sanyarú sorsú, a környezete által kevésre becsült, magára hagyott település – volt. Mert ezt ma már szerencsére múlt időben mondhatjuk.


   
A faluba érve nyüzsgő élet, vidámság, lázasan tevékenykedő emberek fogadnak. Az iskolában takarítanak, ablakot pucolnak, az épület előtt sokan álldogálnak, beszélgetnek. Jó a hangulat.
   
– Hét év fejlődés, együttműködés betetőzése az, amire ma sor kerül – mondja Pető Zoltán polgármester, miután a fotós kérésére hírtévék képeit idézően beállunk a népház elé. Csak az én kezemből hiányzik a mikrofon: ő tévében is megállná a helyét, ahogyan hol felém, hol a fényképezőgépbe nézve nyilatkozik. – Átadjuk az iskolát és az óvodát a máltai szeretetszolgálatnak, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól hátradőlünk, és csak zsűrizzük majd, hogyan csinálják.

Együtt dolgozunk a máltai szeretetszolgálattal, ahogyan eddig is, és óriási erőt, bizalmat kölcsönöz számunkra a tekintélyük, profizmusuk, jó ügyek iránti elkötelezettségük és áldozatvállalásuk – mondja a polgármester. Mindeddig az iskola volt Tarnabodon a leggyengébb láncszem. Nem kapcsolódott a Málta által elindított programokhoz, és nem teljesített jól. Mostantól viszont egységgé fűződhet fel az összes tarnabodi intézmény és kezdeményezés, ami biztosítani fogja, hogy gyermekeink születésüktől fiatal felnőttkorukig segítséget kapjanak az optimális fejlődéshez, és a korábbinál nagyobb esélyük legyen a boldogulásra.
   
Egy pár szóra a nap másik főszereplőjét, Milibákné Veres Erikát, az iskola és óvoda új igazgatónőjét is sikerül elcsípnem. Nagy izgalommal várja Kozma Imrét, akinek érkezése néhány perc múlva várható. – Csodaszámba megy, ami itt történik – lelkendezik. – Tarnabodról eddig szinte mindenki menekült, míg most akárhol járok, nekem szegezik a kérdést: „Lehet hozzátok menni tanítani?” Kisebbfajta csoda az is, ahogyan – a szülők segítségével, mert körülbelül harmincan teljesen önként beálltak közénk dolgozni – a nyár folyamán megújult az iskola. Németországból, máltás gyűjtésből új padokat kaptunk, és digitális iskolatábláink is lesznek. A szakos ellátottságunkat és az oktatási programunkat, eszközeinket, nyugodtan mondhatom, bármelyik városi iskola megirigyelhetné. Zene- és lovasterápiát indíthatunk ősztől, Choli Daróczi József fog nálunk lovárit oktatni, és az iskola saját buszával az összes osztály tagjait úszásoktatásra tudjuk majd szállítani. Gyakorlókertünk is van disznókkal, birkákkal, kecskékkel és baromfival. Az ember csak bámul, hogy csakugyan lehetséges ilyesmi, ilyen látványos és gyors megújulás. Korábban, huszonnégy éven át Kápolnán tanítottam, szintén főként romák körében, az ottani iskola igazgatóhelyettese voltam. Az utóbbi időszakban a tarnabodi munkába is bekapcsolódtam, a tanoda munkatársaként. Magával ragadott, amit itt tapasztaltam, fellelkesített az a sok-sok nagyszerű kezdeményezés, amelynek Tarnabodon a máltai szeretetszolgálat a gazdája. Így aztán gondolkodás nélkül igent mondtam, amikor igazgatónak hívtak.
   
Megérkezik Kozma atya, így kénytelen vagyok elengedni az igazgatónőt, de megígértetem vele, hogy később még válaszol egy-két kérdésemre.
   
– Mi, a képviselő-testület szavaztuk meg, hogy a Málta vegye át az iskolát – mondja a népházba igyekvő Báder Emil alpolgármester –, mert rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a gyermekeink jó oktatást kapjanak, és esélyük legyen továbbtanulni. Ezt igyekezett szolgálni a középiskolásokat támogató ösztöndíjprogramunk már eddig is, amely az elmúlt években három tarnabodi fiatalt juttatott el az érettségiig.
   
Mire beérünk, a népházban már óriási a tömeg, majd pár percen belül megkeződik a sajtótájékoztató.
   
Kövesdi Zoltán, az ELMŰ-ÉMÁSZ igazgatósági tagja kezdi, aki cége képviseletében füzetcsomagokat és írószereket hozott a gyerekeknek. – Mivel két tini gyermek édesapja vagyok, jól tudom, mi minden: mennyi pénz, gondoskodás szükséges a jó iskolakezdéshez – mondja. – Örülök, hogy ha csak csekély mértékben is, ezekkel a tanszerekkel most mi is hozzájárulhatunk Tarnabod fejlődéséhez.
   
Szabó Róbert, a Heves megyei közgyűlés elnöke a következő megszólaló. – Nagyszerű, hogy vannak, akik perspektívát látnak, hisznek Tarnabodban, s még nagyszerűbb, hogy éppen egy olyan nemzetközi, nagy presztízsű szervezet aktív itt, mint a máltai szeretetszolgálat. Különösen fontos ez egy olyan országban, ahol sokszor mintha inkább a gyöngyöspataiakhoz hasonló események palackból kiengedett szelleme próbálna teret nyerni. Tarnabod példát mutat, pedig egyáltalán nem gazdag település.

Hogy továbbra is, sőt egyre inkább így lehessen, ahhoz ti kelletek – fordul a gyerekek felé. – Tanuljatok szorgalmasan, és tűnjetek ki! – zárja beszédét, majd ünnepélyesen bejelenti: az iskola valamennyi tanulójának ajándék belépőt hozott az egri várba és múzeumába. Aztán Kozma Imre emelkedik szólásra. – Az én kezem sem üres, pedig semmilyen ajándékot nem hoztam – mondja –: áldás van benne. Istené az áldás, az emberé az erőfeszítés. Az áldás Isten jóindulata, annak jele, hogy Isten értünk van: ezzel tanúsítja közelségét. Köszönjük a tarnabodiaknak, hogy itthon lehetünk köztük, hogy egymásra találtunk. Ahogyan az ÉMÁSZ fényt gyújt az otthonokban, úgy gyújtsanak fényt az iskola munkatársai ezeknek a gyerekeknek a lelkében, szellemében – mondja végül. S mintha a tantestület kitalálta volna, hogy mi lesz a beszéd utolsó mondata, a gyerekek ajándéka: versmondás következik. Ötletes rendezésben: kicsiny, talán négy év körüli fiúcska kezdi, és tizenhat év körüli lány fejezi be a versek sorát. Hét-nyolc fellépő van, mind egy-két évvel idősebb, mint az előző, így a legközvetlenebb módon átélhetjük-érzékelhetjük, hogyan növekszik-fejlődik az értelem évről évre egy-egy gyermekben. Megható és szívmelengető az igyekezetük, a lámpalázuk, a kedvességük, ahogyan a „nagy nénik és bácsik” előtt, életük ünnepélyes, embert próbáló pillanataiban helytállnak. Az utolsó versmondó már szinte kész szavalóművész, annyira magabiztos, tudatos. Az utolsó mondatot pedig olyan határozottan mondja ki, mintha érezné: az egész nap mottóját bízták rá a Túrmezei Erzsébet versét választó pedagógusok: „Hogy szemetek csodát csodára lásson / Legyen áldás minden elinduláson.”
   
– Karácsonykor újra várjuk! – búcsúzik az igazgatónő. – Addigra sok minden beérik már abból, amit most elkezdünk. Szeretnénk, ha az iskola egyre inkább részt venne a falu életében, ha együtt mozdulhatnánk minden ünnepen. Karácsonykor jeles esemény ígérkezik ebből a szempontból: szülők és gyermekek közös kórusa fog fellépni a templomban.

 Fotó: Kissimon