Akinek szíve és ajtaja egyaránt nyitva áll

Mi indította el a segítségnyújtás útján?

– Sohasem kerestem a feladatokat, mindig azt próbáltam megoldani, ami szembejött velem. Kisgyerekkorom meghatározó tapasztalata volt, hogy sok segítő szándékú emberrel találkoztam. Még kétéves sem voltam, amikor édesapám meghalt, édesanyám özvegyen nevelt fel. Eleinte a nagybátyáim segítettek. Az orsolyiták iskolájába (ma Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium) jártam. A nővérektől is sok gondoskodást kaptam, kiváltképp akkor, amikor az édesanyám beteg volt. Ebben az időben anyukám munkatársai félretették a fizetésük egy részét, hogy élni tudjunk, s a velünk élő nagymamánkat is eltarthassuk. Sokat köszönhetek a ferences atyáknak, a Kapisztrán kórus karnagyának, Tamás Alajosnak és Király Anaklét atyának. Már fiatalkoromban megfogalmazódott bennem a vágy, hogy mindazt a jót, amit kaptam, egyszer továbbadhassam másoknak.

Ön a Ferences Világi Rend tagja is. Hogyan került kapcsolatba a ferencesekkel?

– Tizennégy évesen még legálisan léptem be a rendbe, de 1951-ben a fogadalmat már illegálisan tettem le. Amikor 1990-ben újraalakult a har mad – rend, lehetőségem nyílt a renden belüli karitatív munkára. A Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány tevékenysége kezdetben nagyon látványos volt. Gyógyszert adományoztunk, cipőt, ruhát gyűjtöttünk. Volt idő, amikor a lakásunk egyik szobája lényegében raktárként működött. A személyes találkozás mára kissé visszaszorult, és a segítségnyújtás módja is változott. Egy ideje inkább pénzadományokat juttatunk el a rászorulóknak.


A hajléktalanokkal való foglalkozás miként vált a feladatává?

– Amikor újjáalakult a világi rend, a Margit körúton a templom és a rendház mellett, ahol most könyvesbolt működik, használatba kaptunk az atyáktól egy helyiséget. Kezdetben könyvet árusítottunk ott, azonban a Jóisten más feladatot szánt nekünk. A vásárlók mellett ugyanis kezdtek beszállingózni a hajléktalanok is. Elbeszélgettünk velük, teát főztünk nekik, kentük a zsíros kenyereket, ruhát gyűjtöttünk számukra. Én ekkor kerültem először kapcsolatba hajléktalan emberekkel. Nagy iskola volt ez számomra. Megtapasztaltam, mennyire sebzettek, s meg kellett tanulnom, hogy sohasem lehet tudni, melyik jó szándékú mondatot értik félre vagy találják bántónak helyzetükből fakadóan. Nagy élményt jelentett számomra, amikor láttam, hogy tanulnak egymástól, megosztják egymással, amijük van. Megrendítő volt, amikor végigkövethettük egy hajléktalan fiatalasszony terhességét. Segítettünk abban, hogy gyermekét örökbe adhassa. A szülés után megbetegedett, később rákban meghalt. De haláláig elkísértük, és jó volt látni, hogy tudott örülni nekünk. Ha mi nem látogattuk volna, akkor senki sem nyitotta volna rá az ajtót a kórházban.

Szűkebb hazájában is tevékeny részt vállalt a közösség életében. Itt mivel foglalkozott?

– Pestszentlőrincen 1990-től hitoktató voltam. A katekumenátusban végzett szolgálatra is meghívtak a Jézus Szíve nővérek. A legszűkebb pátriám azonban az otthonom. Miután a gyerekek kirepültek, a férjemmel többször is vállalkoztunk arra, hogy olyan emberek előtt nyissuk ki az ajtónkat, akiknek nincs hol megszállniuk, élniük. Így fogadtunk be erdélyi családokat, kárpátaljai beteg kismamát, erdélyi művészettörténészt, aki a doktori iskolát így tudta elvégezni. Sokan bátor tettnek nyilvánították, hogy idegenekkel lakunk egy fedél alatt. Mi azonban a jézusi mondás szellemében sohasem féltünk attól, hogy olyan emberrel osztjuk meg az otthonunkat, akitől tartanunk kellene.

Ki, mi adott erőt a feladatokhoz?

– A segítségnyújtás útján két példakép is segített engem. Az egyik éppen Árpádházi Szent Erzsébet, a másik Assisi Szent Ferenc. Az itáliai szent fontos példázata, amelyik a leprással való találkozásról szól, végigkísérte az életemet.

Mit jelent Önnek ez a kitüntetés?

– Ez a díj nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akikkel valaha együtt tevékenykedtem annak érdekében, hogy ha csak egy jó szóval is, de élhetőbb és szebb legyen a világ. Számtalan nehéz sorsú ember életébe nyertem bepillantást. Segítséget nyújtani csak úgy lehet, ahogyan azt Erzsébet is tette, vagyis a személyes találkozás és törődés révén.

Sok rászorulóval találkozott élete során. Mi a legfontosabb tapasztalat, amit az évek során szerzett?

– Egy alkalommal, amikor ételt osztottunk a hajléktalanoknak, az én fizikai segítségemre már nem volt szükség, de ott maradtam beszélgetni az emberekkel. Odajött hozzám valaki, aki már megkapta a maga ételadagját, de mint később kiderült, nem csak testi táplálékra vágyott. Elmesélte nekem az életét, beszélt a helyzetéről, később pedig arra kért, hogy mondjak neki egy szép idézetet. Először meglepődtem, majd elszavaltam neki Reményik Sándor Akarom című versét. Ez a költemény kislánykorom óra az ars poeticám. A hajléktalan embert nagyon megérintette a vers, könnyekig meghatódott. A legnagyobb tapasztalat ez: Soha ne ítélkezzünk mások fölött, akármilyen élethelyzetben is vannak. Sosem lehet tudni, hogy a rongyos külső kit takar. Illetve, mi segítők tudjuk: érző embert takar.

Fotó: Kissimon István