Akiket Isten kihívott csatára

Máig csak kevesekben tudatosult: a világháborúk legtöbb magyart érintő csapása a hadifogság volt. Egymillió körülire tehető a fogságba vetettek száma (természetszerűleg beleértve a katonákkal együtt elhurcolt civileket is), így legalább minden második magyar család közvetlenül érintett volt az apa vagy a fiú(k) révén.
Az Akiket Isten kihívott csatára a leghitelesebb tanúk, negyvenöt egykori hadifogoly szavával szól a fogságról. A könyv anyaga az Országút Társulat 2016-os pályázatára gyűlt össze. A kötet vállalása a XX. századot tekintve egyetemes: mindkét „nagy háború” valamennyi magyar hadifoglyára kiterjedt (a határon túlról leginkább Erdélyből érkeztek írások). S ez jelenti az egyik különlegességét, az összehasonlítás lehetőségét: egymáshoz közel kaptak helyet benne a nyugati és a keleti hadifogolytáborokat elszenvedett emberek élményei, mindössze néhány oldalnyi távolságra a két világháború – a valóságban egymástól világokra lévő – fogolyélete. A kötetet az idő (a háború), s azon belül a fogva tartó nem­zet­(köz)isége szerinti tagolás jellemzi, a forrásokat pedig jellegük szerinti csoportosításban tette közzé a kiadó. Így az eseményekről a leghitelesebben tanúskodó naplókat a gyakran félszázadnyi távolságból visszatekintő emlékezések követik, végül pedig az emlékezések emlékei következnek: a mások (családtagok, ismerősök) által hallott és leírt történések. Naplóból tíz is összegyűlt, s közülük öt szovjet fogságban íródott, ami nagy meglepetés, hiszen az orosz katonák állandó zabrálásai (fosztogatásai), s kivált a hazaindulás előtti motozások miatt ezek megmaradására szinte egyáltalán nem volt esély. A szöveghűen közölt naplók a kötetnek mintegy a felét teszik ki, s a mindennapokban gyökerező realitásuk értéke felbecsülhetetlen. „Nincs már ceruzám alig tudom már fogni, olyan kicsi.” „Politikai tárgyu előadásra 12–14 öreg trotyák megy és alszik.” Két naplóíró utóbb a visszaemlékezéseit is megírta, s ezekből úgy tűnik, volt, ami a naplóból épp a mindennapisága miatt maradhatott ki. Értéket képviselnek a múló beszélgetésekből mások által megmentett emlékek is – ezekben látni kell a családok hűségét, őseik iránti tiszteletét. A beküldők özvegyek, gyermekek, unokák, ükunokák.
A hadifogságról számos séma él a köztudatban. Tudhatunk-e meg újat? Aki e drámához közel hajol, az megérti: e több milliónyi elszenvedett évnek sosem lehet a végére jutni. A negyvenöt hadifogoly vallomása sem ugyanazon események recitálása. Ahogy az előszó is hangsúlyozza, minden fogoly sorsa, nézőpontja, elbeszélésmódja egyedi. A hadifogság életre szóló tapasztalat, sors volt. Végletes megpróbáltatás, amelyben mégis akadtak fogódzók: közösség, barátság, humor, lelemény. S mindezek fölött – vagy inkább mindezeket összefogva, kiegészítve és felemelve – a hit. A barakk folyosóján vagy egyik zugában mondott mise közösség a táborbeli közösségen túl legénység és tisztek között, magyar és német között. A különféle anyagokból készített kehely, miseruha, cementeszsákra festett oltárkép lelemény, amely túlmutat a mindennapi betevőn. A megtisztító szenvedésben a foglyok közös istentisztelete igazi, szívbéli ökumené. S mire tanúság, ha az éjjel hazaérkező fogoly előbb a „templom eresszibe” imádkozik? Mit bizonyít a zászlós, aki hazájába visszatérve a kalocsai szemináriumba jelentkezik? Egy-egy töredék mindez abból, amit a könyv tovább nem követhet: hogy mit is jelenthetett kinek-kinek az életében ez a holtig eleven, személyiségformáló tapasztalat, „lelkigyakorlat”. Amit a cím újra felmutat, annak sokszor kell megmerülnie bennünk. A kötet vége felé színes oldalak, talán szavaknál is erősebb tanúság: csontfaragványok. Legszebbjei a megfeszített Krisztust és a Szűzanyát formázzák több alakban (Benyovszky Győző vezérkari százados keze által), nyilván fogolytársak részére is. Muhi István tenyérnyi akvarelljei egyetlen szó nélkül mesélnek a fogságról.
Negyvenöt fogoly, hatvannál több láger, s ez azt is jelenti, hogy nagyon sokan szerepelnek a 788 sűrű oldalon. Számos emberről – hisz nagyon kevesen írtak a fogságukról – ez az egyetlen (vagy néhány) említés maradt. A névmutatóba gyűjtött 1500 név között természetesen közéleti szereplők, katonatisztek, papok is akadnak – s életükhöz néhány új adat. Így a legendás Galambos János tábori lelkészről Lorx Tibor követ jegyzi föl naplójában 1948 húsvétján: „úrvacsora osztás, amikor páter teljes ornátusban felmászott második emeleti priccsre ott ülő és térdeplő hívőkhöz”.
Szót érdemel még két nagy fényképgyűjteményből való bő válogatás: Ujváry Imre vlagyivosztoki képeiből, az I. világháborús fogsága idejéből és Denkinger (Diósdi) Gyula saját (helyben nagyított) fényképeiből, a megjárt angol táborokból. Minden szerzőről fénykép és rövid életrajz is található a kötetben.
Akik a fogságból hazatértek, legtöbbször nem beszéltek. Okuk volt rá. S mire ott lett volna az idő, hogy kérdezzünk, ők már végleg elhallgattak. Helyettük, értük is szól ez a könyv.
Most a második kiadásra gyűjt előjegyzést a kiadó, az Országút Társulat (orszagut.webnode.hu).

(Akiket Isten kihívott csatára, Országút Társulat, Budapest, 2017)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.