Akik önzetlenül adnak – kapnak is
Fotó: Merényi Zita

 

Száz-száztíz mozgássérült fiatalt közel száznegyven önkéntes segített a Balaton partján egy héten át pihenni, hogy olyan élményekben legyen részük, amire máskülönben talán nem lett volna alkalmuk. A helyszínen járt tudósító kétféleképpen közelíthette meg a táborban történteket.
Egyrészt Lázár Alpártól, a tábor vezetőjétől megtudhatta, hogy a szervezők különösen figyeltek rá: a mozgáskorlátozott fiatalok olyan programokon vegyenek részt, melyek családi környezetben egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen lennének megvalósíthatók. Másrészt azt az érzést szerették volna bennük megerősíteni, hogy ők is rengeteg értékkel bírnak. A táborvezető hozzátette: sok fogyatékossággal élő fiatalnak nem adatik meg, hogy máskor szórakozással töltse a napjait, például diszkóba menjen, amire itt viszont lehetősége nyílik. Emellett fontos – tette hozzá –, hogy a sérült fiatalok szembesüljenek azzal, nincsenek egyedül, mások is hasonló nehézségekkel küzdenek a hétköznapokban. A tábor egy hetének lebonyolításához persze előzetesen nagyon sok munkára van szükség. Az országot behálózó, régiókra osztott segélyszervezet helyben készíti fel az önkénteseket a feladatra, hiszen tudni kell, hogy mikor, milyen módon, mennyit és hogyan kell segíteni az arra rászorulónak. A segítőkre – amint az otthoni környezetben a családtagokra is – huszonnégy órás feladat vár, hiszen bármikor szükség lehet segítségre. Anyagi probléma nem akadályozhatja meg a nyaralást, hiszen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat biztosítja az utazását, a szállását és az étkezését minden résztvevőnek. Ezeket adományokból, támogatásokból tudják fedezni.
Amikor a tábor bejáratához érkeztünk fotós kolléganőmmel, eszembe jutott egy kerekesszékes barátom története, mely abba az időszakba nyúlik vissza, amikor még kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Előfelvételis volt, elvitték katonának, ahol egy részeg őrmester a pisztolyával meglőtte. A golyó a gerincében állt meg, deréktól lefelé megbénult. Úgy tűnt, egy élet tört derékba. Bizonyos szempontból mindez igaz is lett, ám barátom akaratereje, hite és családja erőt adott neki. Egyetemet végzett, sérült emberekkel foglalkozó pszi­chológus lett, sportolóként versenyzett is. Volt olyan plébániai farsang, ahol feleségemet úgy táncoltatta meg, hogy másnapra izomláza lett.
Míg közel laktunk egymáshoz, gyakrabban találkoztunk, ő kerekezett, mi pedig feleségemmel gyermekeinket sétáltattuk. Gyakran beültette fiamat, lányomat a székébe, és szédületes sebességgel száguldozott velük a járdán, gyerekeim hangosan nevettek az ölében. Máskor állapotos feleségemnek segített a szatyrot hazavinni a boltból. A gyerekek, amikor találkoztunk vele, mindig nevettek, ő mosolygott – s eleinte talán semelyikünk nem gondolt arra, mennyi ajándékot adott csemetéimnek: azóta sem értelmetlenül sajnálkoznak a fogyatékossággal élőket látva, hiszen tudják, aki a székben ül, néha segítségre szorul, máskor viszont ő is képes adni.
Visszatérve tehát a balatonfenyvesi tábor bejáratához – épp kerekes­székes fiatalok gyülekeztek a lakóházakkal körbevett téren, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) kutyás egységének bemutatóját nézzék meg. A betanított ebek a tér közepén elhelyezett ládák egyikében drogot találtak, a nézők közé rejtett táskákban pedig nagy izgalommal és lelkesedéssel szimatolva dohányt és bankjegyeket. Ezután mindenki kérdéseket tehetett fel a NAV munkatársainak, illetve megsimogathatta a kutyusokat.
Továbbsétálva a hatalmas területen lévő táborban egy asztalnál festő fiatalokat találtam. Ki-ki kézügyessége szerint használta az ecsetet: napot, felhőt, csillagokat, s szinte mindegyik képre kék tó – a Balaton – lett varázsolva. Máshol gyöngyöket fűztek, nyakláncok, karkötők, kitűzők készültek. Belépve az egyik házba andalító zene szólt. Kerekesszékes fiatalok, általunk hagyományosnak mondható székeken ülő, de nehezen járó emberek próbáltak hangszereken játszani, közösen énekelni. Egy teremben pedig számomra furcsa eszközt öltöttek magukra a vendégek: szemük elé csatoltak egy szerkezetet, s furcsa mozdulatokat tettek. Ez a VR-szemüveg – világosított fel valaki –, mely a virtuális valóságot teremti meg viselője számára. Egy monitoron mi is láthattuk, amit ő a szemüvegen keresztül szemlélt. Járhatott a tenger mélyén, ahol halak úsztak el mellette, hegyre mászhatott fel, sőt a hullámvasutat is élvezhette – mindezt virtuálisan átélve. Volt, aki kezével hadonászva cserepeket üthetett szét, találatait magunk is láthattuk egy monitoron keresztül. Néha nevetve, néha döbbenettel az arcukon vagy meglepődve jártak a fiatalok a virtuális élmények között. Olyan helyeken, amelyek sokszor nekünk sem adatnak meg, hiszen nem jutunk el a tenger mélyére, nem mászunk sziklafalon.
Az egész tábor a békét és a szeretetet sugározta. A fogyatékossággal élők mellett mindig ott volt egy-egy segítő, mosolyogtak, beszélgettek, társasjátékoztak. Hallgatva a csoportokat sokan az előző napi élményeikről számoltak be. Volt ismerkedési est, volt, hogy minden régió bemutatta saját ételkülönlegességét, de volt diszkó és „kocsma” is, ahol mértékletesen, de sört is kaptak a tábor lakói. Leülve az egyik beszélgető csoporthoz megtudtam, hogy többen már visszatérő vendégek. A sérültek is, no meg a segítőik is. Utóbbiak közt volt olyan gimnazista, aki a kötelező ötvenórás társadalmi munkáját töltötte a táborban. Hangsúlyozta, nem szükségből van itt, hiszen osztálytársai közül sokan ismerősöktől szereznek igazolást a munkáról, pedig nem is csinálnak érte semmit. Mint mondta, aki segíteni akar, az kényszer nélkül is megteszi…
A fogyatékossággal élőkkel beszélgetve pedig arról bizonyosodhattam meg, hogy valóban sokuk egy év alatt sem kap annyi friss élményt, mint a tábor egy hete alatt. Persze mindez érthető. Melyik család tud festést, gyöngyfűzést, VR-szemüveget és folyamatosan új ismerősöket biztosítani fogyatékossággal élő szerettének? Egy lány négyszemközt azt is bevallotta, hogy bár nagyon szeretik egymást a szüleivel, számára, de szülei számára is nehéz a folyamatos segítségadás és -kérés – gyakori a súrlódás köztük. Hozzátette: a tábor egy hete alatt mindkét fél pihen egy kicsit, hónapokig könnyebb utána az otthoni élet…
Ebéd után következett a tábor talán legnagyobb élménye, a strandolás. A közeli szabadstrand stégére hosszú híd vitt el. A stég egy részénél erre az alkalomra készített rámpa vezetett a hatalmas, vízen úszó műanyag felületre. A segítők ide tolták le a kerekesszékben ülő vendégeiket, segítettek a trikók, nadrágok, cipők levételében, majd erős fiatalemberek a fogyatékossággal élőket átemelték gumicsónakokba, úszógumikba, és besegítették őket a vízbe. Hatalmas nevetések, sikoltások hangzottak. Egy fiatalember, úszógumival a derekán csak azt tudta ismételgetni: „ez baromi jó”. Akik csónakba fekve mentek a Balatonba, azok annyira sérültek, hogy az övvel nem boldogultak volna. Ők még kiszolgáltatottabbak voltak. Néztem az arcukat. A segítők háromig számoltak, a rámpán lecsúsztatták a csónakot, ahol már ott állt őrangyalként a saját segítő, majd a hullámzó vízbe lökte őket. A gumicsónakból mosolyogva, kicsit megrettenve mind­egyik sérült a szemkontaktust kereste segítőjével, melyből ez volt kiolvasható: Vigyázz rám itt is! Ugye velem leszel? Kérlek, segíts! Aztán mosolyogva, biztonságban távolodtak el a parttól. Amikor az egyik érkező párral beszélgettem, a segítő fiatal lány felém fordulva ezt suttogta: percenként jut eszembe, mindez bármikor, bárkivel megtörténhet…
Ismét eszembe jutott meglőtt barátom. Valóban megtörténhet. Velünk, egy családtagunkkal, környezetünkben bárkivel. Érhet baleset, születhet sérült ember a családba. Tényleg bárkivel megtörténhet. De az is, hogy önként segítünk a fogyatékossággal élőknek, hiszen láttam, nem csupán az épek adnak, mi is kapunk tőlük…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..