Így láttam – ha nem is a szememmel… Aki nem hiszi, nyitott szívvel és szeretettel látogasson el az Ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthonba, ahol nemcsak ünnepek alkalmával, de hétköznapokon is megtapasztalhat sok-sok „piciny csodát”. Egyszer csak elénk toppannak, máskor meg keresnünk kell őket, de mindig ott vannak körülöttünk. Szeretetre méltóak, és mi is szeretetre méltók vagyunk a szemükben. Az itt tapasztalt feltétel nélküli szeretetet nem mindenhol kapja meg manapság az ember… Hogy kik ők? Gyermekkorú és felnőtt, értékes emberek, akik valamilyen oknál fogva mozgás-, értelmi, szellemi sérülést szenvedtek. A katolikus fenntartású intézményben biztosítanak számukra elhelyezést, ellátást, foglalkoztatást. A pedagógusok, foglalkoztatók számos szabadidős tevékenységet, kulturális programot szerveznek a gondozottaknak. A lakók különösen vonzódnak a művészetek iránt, ezért az egyéni és csoportos fejlesztésben évek óta kiemelt szerepet szánnak a különböző művészeti ágaknak. A házban szinte mindenki szereti a zenét. A C-dúr hangnemre hangolt citerán, gitáron, ütős hangszereken szinte a képtelenség határait súrolva szólaltatják meg a hangokat, dallamokat. A művészet szépsége a lélekhez szól, s a szépségben Isten is megjelenik… Az ép lélekhez szól az irodalom is. A közelmúltban – az egyik lakó javaslatára – irodalmi kört alakítottak, amelyben megbeszélik a közösen elolvasott könyvek tartalmát, feldolgozzák a történetek tanulságait. A lélek üzenetei, hangjai – az állapottól függően nem mindig megfogalmazott formában – visszatükröződnek a hétköznapok gesztusaiban, viselkedési formáiban. A reggeli gitáros áhítat, imádságos ének mindenkinek szép napot kínál, s a megbocsátás sem marad el… Ilyen körülmények között születnek meg az évente betanult és előadott „színházi előadások”, melyekre a lakók mellett a pedagógusok, foglalkoztatók, mosodai, konyhai dolgozók, a karbantartás szakemberei, de még a portások is izgalommal készülnek. Tavaly Szent Erzsébet életéből villantottak föl néhány epizódot, az idén pedig a nyolcszáz éves ferences jubileum alkalmából, saját feldolgozásban idézték fel Szent Ferenc életét. Részletes forgatókönyvet, látványtervet készítettek, megtervezték a világítást, a színpadi mozgást, a zenei betéteket. A festőműhelyben szorgosan dolgoztak a díszleteken, pelenkásdobozokból építették fel a házfalakat, oszlopokat, fatörzseket. A varrodában közben elkészültek a jelmezek, madárszárnyak, kampós madárcsőrök, hogy minden olyannak látszódjék, mint a valóságban. Huszonnyolc szereplőt vonultattak fel a tornaterem színpadára, ami egy nagyszínházi produkciónak is dicsőségére válna. Mire elérkezett november 14-e, a bemutató napja, minden készen állt a szülők, nagyszülők, vendégek fogadására. Pontban délután két órakor – Beer Miklós váci püspök szentmiséje és az ebéd után – megszólalt a zene, a nézőtéri fények kialudtak, felgördült a függöny, bevonultak a keretjáték szereplői, s megkezdődött az előadás… A történetet a jelmezek, a jól megtervezett mozgások, a narrátor közreműködése s a teljes átéléssel játszott szerepek érthetővé, élvezhetővé tették. Elfelejtettük, hogy a szereplők többsége nem tud beszélni, az artikulálatlan hangok – talán mert a megszülető szépség hatására így adott hangot a lélek elragadtatása – beleolvadtak a cselekménybe. Mi, nézők is fákká, madarakká, szelíd farkassá váltunk, a vadul csapkodó tolószékszárnyakat, a magasság felé irányuló, átlényegült tekinteteket látva elhittük, hogy Isten teremtményeiként mindnyájan együtt repülünk.
