Akik az Úrban bíznak…

„Tizennyolc évvel ezelőtt álmodta meg néhány lelkes fiatal a Szélrózsát, azóta minden második évben megrendezzük a tábort – mondja Baranyai Csaba kőszegi evangélikus lelkész, az első „Szélrózsa atya”. – Az 1996-os váraljai találkozót több könnyűzenei összejövetel, nyári tábor előzte meg, melyeket szerettünk volna kibővíteni, szélesíteni, többek számára is elérhetővé tenni. Hogy miért Szélrózsa? Könnyű a válasz: Országos Evangélikus Ifjúsági Találkozó – melyből minden szó fontos. Országos, mert az ország minden területéről érkeznek résztvevők, sőt még azokon túlról is. Evangélikus – de szeretettel látunk más érdeklődőket is. Ifjúsági, mert mindenkit várunk, aki lélekben fiatalnak érzi magát. És találkozó, mert együtt lenni, új embereket megismerni, régi arcokat viszontlátni jó. Minden alkalom legfőbb célja, hogy a fiatalok találkozzanak egymással, Istennel, és megérezzék az egyház közösségéhez tartozás erejét, élményét. Egyetlen »alkalmazottunk « van, a többiek önkéntesként dolgoznak az előkészítésben, lebonyolításban – a szervezői munka nagy részét a »Tízek« csapata végzi. Minden korosztály számára vannak programok – hároméves kortól a Szélrózsa ovi fogadja a gyerekeket, a többi résztvevőt pedig előadások, áhítatok, fórumbeszélgetések, kézműveskedés, esti koncertek és nem utolsósorban a Vadkerti- tó selymes vize várja.”

Szárnyalj! – A tó partján lévő nagyszínpad molinóján fogad e felszólítás. Alatta részlet az idei mottóból, mely Izaiás könyvéből való: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (40,31a). A tábor egyik szervezője, Smidéliusz Gábor budapesti evangélikus lelkészt a Szélrózsa hivatásáról kérdeztük: „Ha ezt az igét magunkra is vonatkoztatjuk, világossá válik, hogy Isten nem köti technikákhoz a tanítást, hanem lehetőséget ad számunkra, hogy valóra váltsuk. Olyan formákat kell találnunk az evangélium hirdetéséhez, amelyek elérnek a ma emberéhez. Ez a mi feladatunk, lelkészeké, hogy kivessük a hálót, és megtaláljuk ezeket a formákat. Német ötlet alapján hívhatnánk ezt a rendezvényt fesztivál helyett »Krisztiválnak«, hiszen a fesztivál csak forma, jelleg, a központban Krisztusnak kell lennie. Nagy erő van a rengeteg önkéntesünkben is: nemrég beszéltem az egyik szélrózsással, aki csak azért jött haza külföldről, hogy részt vehessen az itteni munkában. Háromszáz munkatárs dolgozik az esemény előtt és alatt – amit szintén nem lehet úgy végezni, ha valaki nem hisz abban, amit csinál. Nem könnyű ige a mottónk. Nem felelőtlen ígérgetés ez, nem hamis optimizmusra buzdítás, hanem arról szól, hogy tudomásul kell vennünk, a körülményeink adottak, és ha változtatni szeretnénk, azt csak magunkon tudjuk megtenni. Ennek megélése a valódi szárnyalás: azt tapasztalni, hogy Valaki szárnyakat ad ehhez – sőt a tenyerén hordoz.”


Mesterházy Balázs, a harkai gyülekezet lelkésze az idei Szélrózsa-fesztivál atyja. Ő azt tartja az egyik legfontosabbnak, hogy a forma és a tartalom összetartozzon, azaz keresztény hitünket, a tiszta evangéliumot egy fesztivál keretei között is meg lehet és meg is kell élnünk. „Akik az első Szélrózsán ifjúként részt vettek, mára családos emberek, így már vannak közöttünk családosok, de a legtöbben most is az egyetemista korosztályból érkeztek. Az idei mottó számomra azt jelenti, hogy Isten megváltott gyermekeiként mindannyian az éghez tartozunk, és nem a földhöz.”

A szárnyalás jegyében zajló néhány napban lehetett fabrikálni a kézműves sátorban légballont, vadludat vagy pávát színes papírból, a szárnyalásra utaló bibliai részleteken volt alkalom elmélkedni a napi zenés áhítaton, istentiszteleten, de az előadások között szerepelt a drog okozta „szárnyalás” vagy a párkapcsolati szárnypróbálgatások témája is. A Vadkerti-tó csücskében volt az evangélikus egyetemi lelkészség kerek fehér sátra – mely nem (csak) a repülés témájára utalt, hanem az útra, amely az ember „repülni tudása” felé vezet. Nevezhetjük ezt zarándokútnak Isten felé, melyet itt a labirintus útvesztője szimbolizált. A kanyargó ösvények betöltötték a sátrat, melyben nem sok minden volt: Biblia, meleg szél, stációk kövekkel és párnákkal – és csend. „A labirintus ősi szimbóluma közel áll a keresztény kultúrához. Nemcsak azért, mert több középkori katedrálisban megtalálható, hanem mert azt mutatja meg, hogy emberi létünk nem statikus állapot, hanem haladás, mozgás valahonnét valahová – mondja Mézes Zsolt, a budapesti Evangélikus Egyetemi Lelkészség vezetője. – Ha jó irányba tartunk, az út az üdvösséghez, Isten felé vezet. A labirintus szimbolizálja istenkeresésünket vagy bármely döntési folyamatunkat. Az útvesztőben lépkedve, az állomásokon elcsendesedve megtalálhatjuk és megfogalmazhatjuk a témát, ami épp foglalkoztat, vagy útmutatásra lelhetünk kapcsolati, hivatásbeli és egyéb kérdéseinkben. Az út során stációkat alakítottunk ki, melyeknél a zarándok gondolkodhat, befelé figyelhet, a végén pedig – ha van igénye rá – szívesen beszélgetünk vele. Úgy érzem, hogy egyházunk egyik »peremszolgálata« az egyetemi lelkészség, melynek kulcsszerepe lehet abban, hogy a fiatalokat »bekösse« az egyház testébe. Előnyt jelent, ha már fiatalon megtalálják a helyüket, hivatásukat, hitüket, és ezáltal felnőttszerepeiket is jobban be tudják tölteni a családban, a munkában, az egyházban. A lelkész ebben a folyamatban kísérheti őket.”

„Mozdulatai olykor akár a sasmadáré” – jellemezte Mesterházy Balázs Pál Feri atyát, aki a találkozó nagyszínpadán tartotta dinamikus előadását arról, ahogyan ő látja emberi szárnyalásunkat. A teológia, a lélektan és az ökumené jegyében beszélt arról, hogy mind – annyiunknak lehetőségében állna szabadon, felelősséggel, Istenben bízó szárnyalással élni a mindennapjait. Mert tévedés azt gondolni, hogy a szárnyalás a rendkívüli adottságú emberek kiváltsága. Többféleképpen élhetjük az életünket, mi döntjük el, mennyire leszünk a saját életünk rabszolgái, szemlélői, főszereplői vagy szentjei. Vannak olyanok, akik messze a lehetőségeik alatt élnek. Bár munkálkodhatnának azon, amire hivatottak, valamilyen oknál fogva nem teszik. Elvehetnék a nőt, akivel élnek, de inkább félnek; lehetnének jó kedélyűek, de inkább összeszorított foggal „teljesítenek”; élvezhetnék azt, ami adatott, de inkább azon morognak, ami hiányzik. Aztán vannak olyanok is, akik már ismerik lehetőségeiket, és valamennyire önmagukat, és élnek is a kapott esélyekkel. Nekik van megfelelő állásuk, polgári létformájuk, harmonikus családjuk, vasárnapi miséjük. És akadnak – szép számmal – olyan emberek is, akik nem azzal törődnek, hogy mások hogyan látják őket, vagy mit akarnak elérni, hanem bátran és szabadon olyasmit tesznek és úgy élnek, ami és ahogy elméletben lehetetlennek tűnik. Szárnyal az, aki meri a saját útját járni, aki nem megfelelési vágyból, kényszerből, kötelességből – hanem felelős szeretetből cselekszik. Nagy dolog az, amikor nem mások szemével látjuk magunkat. Ilyesfélékről beszélt a katolikus vendég a réten ülő figyelmes hallgatóságnak. Aki képes szabadon szárnyalni, azt nevezhetjük hősnek vagy szentnek. A legtöbben persze azt gondoljuk, hogy hősök mindig a rendkívüli képességekkel, erővel, talentummal megáldott emberekből válnak. A valóság ezzel ellentétben az, hogy a leghétköznapibb emberek, akiknek nincsenek rendkívüli tulajdonságaik, de valami rendkívülit cselekszenek. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy szent vagy hős az az ember, aki akkor is cselekszik, amikor a többség nem, vagy aki akkor is képes a másik emberre figyelni, amikor mások már csak magukkal vannak elfoglalva. Szár nyalni, szentté válni persze csak hosszú távú életcélokért lehet, de nevezhetjük ezeket a halálon túl mutató céloknak is. Ezek jótékony és üdvös hatását a lélektani kutatások is alátámasztják: ezek szerint azok az emberek érzik magukat jól a bőrükben, akiknek hosszú távú, nem énközpontú, belső életcéljaik spirituális tartalmat is kapnak. Ez így bonyolultnak tűnik, pedig nem az. Ha azzal vagyok elfoglalva, hogy legyen egy családi házam, örök tartalékom a széfben – külső célokért húzom az igát. Ha azon munkálkodom, hogy harmonikus, kiegyensúlyozott családi életem legyen, akkor ugyan belső célokért küzdök, mégis magam körül forgok, azaz énközpontú a kívánságom. Példája ennek, ha a házasságom boldogságát és harmóniáját attól teszem függővé, hogy a másik ember mit és hogyan tesz vagy nem tesz – azaz a másiktól várom, hogy boldoggá tegyen. Nem énközpontú, hanem belső és spirituális cél az, ha azt tudom mondani, hogy kétségkívül sokat vadásztam az „igazira”, és bár megvan Ő – az én vágyam az, hogy azt mondhassa rólam: „Áldás számomra, hogy te vagy az én férjem/feleségem!”

A jubileumi Szélrózsa-találkozó – felekezeti hovatartozástól függetlenül – nagy vendégszeretettel, tartalmas és sokszínű programmal, testi-lelki megújulásra alkalmas lehetőségekkel látta vendégül résztvevőit, az idei Szélrózsa atya gondolatával: „Ézsaiás biztatása nyomán együtt keressünk példaképeket, útitársakat és válaszokat, hogy aztán valóban szárnyra kelhessünk.”

Fotó: Kissimon István