Akik a földet tisztelik

A koporsó négy saroglyáját sok vidéken Szent Mihály lovának nevezik. Nekünk, magyaroknak különös kötődésünk van hozzá, hiszen a Szent Koronán is feltűnik mellképe. Hazánkban a XVIII. századig kötelező ünnep volt Mihály napja.

Ám nemcsak az egyházban fontos szeptember 29., hanem a mezőgazdaságban is. A paraszti megfigyelések szerint Szent Mihály napja a legalkalmasabb az őszi vetésre. Sok vidéken ekkor kezdődött a szüret és vele a mulatságok ideje. A pásztorok ekkor hajtották be a birkanyájat a legelőkről és számoltak el a nyájjal. A betakarítás hónapjának lezárása is Mihály napja. Az időjósok szerint ha ezen a napon vannak még fecskék, karácsonyig nem várható fagy. Egy régi mondás pedig úgy tartja: ha Szent Mihály lova deres, az behozza a telet. A természet megfigyeléseiből ered az a megállapítás is, hogy a fű Szent Mihály napja után akkor sem nőne tovább, ha harapófogóval húznák…

A természettől sajnos elszakított életünkben, főként, ha nagyvárosban lakunk, aligha tudunk figyelni fecskékre, dérre, s nincs módunk szemmel tartani, miként és meddig nő a fű. Van, akinek talán fel sem tűnik, hogy igazán most érik a szőlő, hiszen tavasszal is vásárolhat külföldről behozott „őszi” gyümölcsöt, még ha vízízűt is. A bevásárlóközpontok nagy választékú, ám gyakran silány minőségű élelmiszerüzleteiben nincs nyoma az évszakok váltakozásának, és az egyen-csomagolású zöldségek láttán ritkán jut eszünkbe az anyaföld, az eső, a napsütés és az a csoda, hogy a kosarunkba helyezett „áru” egyszerre köszönhető az időjárásnak, az embernek és az Istennek.

Az izsáki Szent Mihály-templom hívei azonban még ápolnak egy szép hagyományt, amelyben összefonódik az emberi munka becsülete és az Istennek mondott köszönet a termésért. Templombúcsújuk napján az istenházába viszik betakarított terményeik színe-javát: almát, szőlőt, krumplit, káposztát, paprikát, tojást, mézet. Mindent, ami csak termett az alföldi városka kertjeiben, földjén. Ebben az esztendőben is szép és egyben kedves látvány fogadta Szent Mihálykor az ünnepi misére érkezőket. A szentélyt és a főoltárt díszítette a legtöbb földi jó. De kapott néhány piros almát a templom bejáratát őrző és a kis Jézust karján tartó Szent Antal is – azaz a szobra. És talán nem véletlen, hogy a Szűzanya lábához tették az asszonyok a legtöbb olyan terményt, amely a főzéshez-sütéshez, a jó ebéd elkészítéséhez kell. Emelte az ünnep fényét az a tudat is, hogy az izsáki gazdák földjeik legjavát csakugyan
Krisztushoz vitték, hiszen az ünnep után Böjte Csaba rászoruló neveltjeinek szállítják el az adományokat.

Állok az izsáki templomban. Fejem fölött piros almák, szőlőfürtök lógnak, megannyi manna. És megértem, hogy akik a földet tisztelik, azokat megáldja az ég is.
Fotó: Csóka Annamária