Hálátlan dolog a kortárs művészetről írni, hiszen a jelen mindig kissé nehezen értelmezhető – nincs még elég távlat az alkotások megítéléséhez. Másrészt a közönség érdeklődése is erősen megosztott a modern művészet vonatkozásában. Sokan vannak, akik eleve elutasítják, és egyáltalán nem hajlandók még csak megismerni sem a napjainkban készült műveket. Pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortársainkat, hiszen mi is azok vagyunk, nem élhetünk csupán a múlt igézetében.
Amikor a festők még javában dolgoznak, az életművük születőben van. Ha írtak is már róluk elemző kritikákat, munkáik átfogó értékelése még várat magára. Így van ez egy rokonszenves, szemüveges öregúr, David Hockney (1937), az angolok legismertebb kortárs festője esetében is, akiről az Uránia Nemzeti Filmszínház remek portré- és dokumentumfilmet mutatott be a közelmúltban David Hockney a londoni Királyi Művészeti Akadémián címmel.
Több cikket is írtunk már az Exhibition on Screen sorozat epizódjairól, legutoljára az amerikai impresszionistákról vagy korábban Raffaellóról. Jellemző módon egyik filmben sem szólalnak meg maguk a művészek – ez érthető, hiszen már régen nincsenek közöttünk. David Hockney-val azonban más a helyzet, hiszen ő még él, és meg lehet kérni, hogy meséljen magáról, a művészetéről. Éppen ez történik ebben a remekül megrendezett filmben, amely a festő két nagyszabású kiállításán keresztül mutatja be művészetét és személyét. Az egyik 2012-ben, a másik 2016-ban volt látható a Royal Academy of Arts termeiben. A 2012-es A Bigger Picture című tárlaton a szülőföldje, Yorkshire környékén készült mintegy százötven tájképét vitte közönség elé, a 2016-os, 82 Portraits and One Still-life című kiállításon pedig a Los Angeles-i műtermében 2013 és 2016 között készült különleges portrésorozatát mutatta be.
David Hockney a figuratív művészet híve, témái a tájkép, a csendélet és a portré. Mint a filmből megtudhatjuk, dolgozik természet után (plein airben) és műteremben is. Időnként akvarelleket is fest, de legtöbbször akrilt használ, és néha olajfestéket. De, ami a legérdekesebb, fontos alkotóeszköze az iPad – ezen az üvegtáblán dolgozik a természetben, mondhatnánk úgy is, hogy elektronikus színes ceruzát használ, vagy csak az ujjait. A vele készült interjúban hallhatjuk, mennyire otthonosan mozog a legújabb technikákban. Ott volt a Photoshop születésénél is, az 1990-es évek elején a szoftverkészítők meghívták magukhoz a Szilícium-völgybe, hogy legyen a segítségükre – mondja David Hockney.
Festményei nagyméretűek: a 2012-es kiállításon hatalmas tájképeket láthatunk, amelyek kilenc-tíz méter szélesek, és négy-öt vagy még annál is több méter magasak. Festményeit nagyfokú dekorativitás jellemzi. Tiszta színeket használ, olyan hatást keltve, mintha egyenesen a tubusból nyomná ki őket. Előszeretettel használja a kiegészítő színeket, vörösek és erőteljes zöldek ütköznek egymással a vásznain, s szinte reccsen a lila törzsű faág a „vadállati” színek kavalkádjában. Képein gyakran láthatjuk, amint a burjánzóan zöld erdei környezetben a bivalyerős ultramarin kék találkozik a legerősebb krómsárgával.
Hockney a vele készült interjúban azt meséli, hogy nem könnyű kezelni ezeket a hatalmas vásznakat, még akkor sem, amikor műteremben dolgozik rajtuk, nem még ha a természetben. Csontváryról és Monet-ról is megírták, hogy a gyakran sziklákon, magas hegyekben kifeszített vásznaikat olykor bizony magával ragadta a szél. A szabadban festeni sohasem volt könnyű. Éppen ezért Hocney kitalálta, hogy kisebb méretű vásznakra fest, a végén mozaikszerűen összerakja azokat, s így keletkeznek a hatalmas méretű képek, amelyek mégis egységes hatást keltenek. Van olyan tájképe, amelyik negyvenöt, nagyjából másfélszer egy méteres téglalapokból áll.
Nagyon kevesen alkalmasak arra, hogy nagy méretű képeket készítsenek, mert itt mások az arányok, nagyvonalúan kell komponálni, nem szabad elveszni a részletekben. David Hockney festményein láthatóan nem oldódik fel a lényeg, neki érdemes monumentális méretekben dolgoznia. Bizony van, amikor nagyban sokkal erőteljesebben jön át a vizuális mondanivaló. A világ legnagyobb plein air képét szerettem volna megcsinálni – mondja Hockney. A Három fa Thixendale közelében, 2007 telén című olajfestménye is ilyen méretes alkotás. A művész a fákat a tájban a többi évszakban is megfestette.
Hockney azonban nemcsak festő, fotográfus is. Autonóm módon és segédeszközként is használja a fényképezőgépet. Polaroid képeiből nálunk is volt már kiállítása, a Mai Manó Házban.
Fontos számára a perspektíva alkalmazása, az enyészpont kiterjesztése, s a válaszkeresés arra a kérdésre, hogyan lehet megragadni a 3D világot egy kétdimenziós felületen. Egy-egy képének beállításakor sokszor hét-nyolc kamerával dolgoznak a segédei. A régi mesterek hatása alatt is álló modern, kísérletező kedvű művész időnként igénybe veszi a segítségüket. A technikákat kedve szerint váltogatja. A kiállításon szerepel például egy tájképsorozata, amelynek egyes darabjai nem festmények, hanem nyomatok, az iPaddel készített képek lenyomatai.
A festő, rajzoló, nyomatkészítő, díszlettervező és fényképész angol mester két helyen szeret tartózkodni: az Egyesült Államokban, Los Angeles mellett van lakása és műterme, ám gyakran tér haza Angliába, hogy Yorkshire-ben, a szülőföldjén dolgozhasson. Az itt készült képein feltárul az angliai táj napsütötte oldala. Nem vagyok éjjeli bagoly – hallhatjuk a filmben. Szereti a szikrázó napsütést, a zöldellő mezőket, az általa lilára festett, mélyen barázdált fatörzseket, a színes faleveleket.
A 82 portré és egy csendélet című kiállításán nyolcvan arc, egyéniség, megannyi különböző ember néz a festőre és a nézőkre is. Ezek a képek az ismerőseiről, barátairól, rokonairól készültek, egyenként huszonkét órás ülés után, három nap alatt. A filmben David Hockney érdekes dolgokat oszt meg velünk, nézőkkel: mesél a portrézásról, a személyiség varázsáról és alkotói módszereiről. Először szénnel vázlatot készít a vászonra, azután következik a vázlatosnak tűnő kidolgozás. A kész képei is olyan hatást keltenek, mintha befejezetlenek volnának. És valóban olyanok is – a művész vallja, hogy egy kép szerinte soha nincs kész. Ezzel az állítással lehetne ugyan vitatkozni, de ő így látja.
David Hockney mindig is előszeretettel feszegette a saját határait. Láthatóan óriási benne az érdeklődés nemcsak a körülötte lévő világ, hanem a művészettörténet iránt is. Folyamatosan tanulmányozza a régi mestereket, és mindent beépít a munkáiba. Állandó kihívások elé állítja magát, és mindig a következő nehéz feladatot keresi – mondja a filmben a kurátor, Edith Devaney.
Írásunk főcíme: Aki a szemgolyójával fest, a filmben hangzik el, és szellemesen jellemzi az angol festő érdeklődését a perspektivikus látásmód, illetve a színek pazar, sokszor nagyon is brutális használata iránt.
(A David Hockney a londoni Királyi Művészeti Akadémián című dokumentumfilmet Budapesten, a Rákóczi úti Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatják az érdeklődők.)
