Amikor János apostol azt közli Jézussal: megtiltották valakinek az ördögűzést, aki nem tartozik közéjük, és mégis Jézus nevében űzött ördögöt, a Mester így válaszol: „Ne tiltsátok meg neki. Aki az én nevemben csodát tesz, nem egyhamar fog szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van.”
Ezt a jézusi mondást negatív formában is szokták alkalmazni, még nem hívő politikusok is. Kétségtelen, hogy a Mester életében is megosztja az embereket, de utána is, századokon át, egészen napjainkig.
Vannak, akik Jézus Krisztust elismerik Messiásnak, Isten Fiának, és követik őt, mert hiszik, tudják, hogy nincs másban üdvösség. Mások ellene vannak. Annak idején halálra adták, majd századokon át üldözték, s ma is üldözik a benne hívő keresztényeket. II. János Pál pápa kívánsága volt, hogy gyűjtsék össze a XX. század vértanúinak aktáit. A kommunista korszak számtalan hazai áldozatának történetét ma már jobban ismerjük. Példaképeink lehetnek a Krisztus és egyháza iránti hűségben a ténylegesen megölt vagy a börtönökben és internálótáborokban szenvedett „fehér” vértanúk.
Szent Ágoston két „városról” írt történelemteológiai művében, az Isten és a Sátán táboráról: az Istent szerető alázatosak és a gőgösen Isten ellen lázadók országáról; Loyolai Szent Ignác Krisztus és Lucifer zászlaját állította szembe egymással. Mi, hívők, Krisztus mellé álltunk, vele sorsközösséget vállaltunk. Vannak aztán olyanok, akik a két tábor között ingadozva harcközi helyzetbe kerülnek. Nem ítéljük el ezeket a habozó, jó szándékú keresőket: ha nincsenek ellenünk, reméljük, hogy hozzánk csatlakoznak. Felelősek vagyunk értük: imádsággal és vonzó példával, hiteles kereszténységünkkel. Jézus jajt kiáltott a botránkoztatóknak és a botrányt okozóknak! A zsinattal (GS 22) valljuk: Isten mindenkit üdvözíteni akar, Krisztus mindenkiért meghalt. A Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, hogyan –, hogy húsvét titkában részesedjék.
