Aki legyőzte az anorexiát
Fotó: Merényi Zita

 

Több ezer fiatal hallotta a tanúságtételed a közelmúltbeli eucharisztikus ifjúsági napon, a Forrásponton. Milyen út vezetett eddig?

– Kiskoromban sokat bántottak a külsőm miatt. Ennek következményeként anorexia alakult ki nálam, amelyet hat évvel ezelőtt diagnosztizáltak. A betegséget Isten segítségével és a Pure program (a tudatos életvezetés kialakítását és a nőiesség helyes megélését segítő, fiatal lányoknak szóló, keresztény szellemiségű program – a szerk.) által sikerült leküzdenem. Természetesen jártam terápiára, és nagyon sokat segített a családom is. A tényleges gyógyulásom azonban akkor kezdődött, amikor – bár testileg már épülgettem – lelkileg elértem eddigi életem legnagyobb mélypontját. Akkor Istenhez kiáltottam, és ő válaszolt. Sorra hozta az életembe azokat a megoldásokat és embereket, amelyek és akik által meg tudtam gyógyulni. Ilyenek voltak a családtagjaim, a Pure és a terápiát vezető orvos. Az anorexiából öt év alatt gyógyultam ki, de utána még sokáig nem beszéltem arról, hogy ez történt velem. Pedig megvolt bennem a szándék, csak makacsul azt mondogattam magamnak, hogy senki sem tudná levonni a történetem tanulságait, és valószínűleg nem mondanék semmi újat. Amúgy sem vagyok alkalmas erre, akkor most minek – gondoltam. Néhány hónappal később imádkozni kezdtem azért, hogy hadd legyek só és világosság az emberek életében, mert a barátaim többsége nem ismerte azt az Istent, akivel nekem kapcsolatom volt. Isten azonban egy kicsit másképpen gondolta ezt a dolgot, mint én. Így történt, hogy megkeresett a Pure: leültünk a vezetőkkel beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha a programban részt vevő lányoknak tanúságtételt tartanék arról, amin keresztülmentem. Igent mondtam, bár nagyon féltem. Úgy gondolom, ez mérföldkő volt az életemben: innentől kezdtem el felvállalni, hogy anorexiával küzdöttem és hogy Isten csodát tett az életemben azzal, hogy meggyógyított. A velem történtekről egy éve beszélek nyilvánosan, és fél évvel ezelőtt került fel a tanúságtételem a YouTube-ra, illetve akkor kezdtem el írni az Instagramon is. Rá kellett jönnöm, hogy rengeteg fiatalnak tudtam és tudok segíteni a történetemmel. Ha pedig Istennel képes vagyok erre, akkor miért ne folytatnám? Így jutottunk el a Forráspontig.

A szüleid tudtak arról, hogy gúnyolnak az iskolában?

– Szóltam a szüleimnek, ők pedig próbáltak támpontokat adni, segíteni abban, hogyan kezeljem a csúfolódásokat. Sőt, általános iskolás koromban anyukám még be is ment az iskolába, hogy elbeszélgessen azzal a lánnyal, aki bántott. Ám arra, hogy miként küzdjek meg ezzel lelkileg, sajnos nem tudtak tanácsot adni. Ez a helyzet már szakembert kívánt volna, de sem a szüleim, sem én magam nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a baj. Nem voltam képes kezelni magamban ezt az egészet. A felszínen letudtam a gúnyolódást azzal, hogy nyíltan felvállaltam: „Igen, én duci vagyok, és nincs ezzel semmi gond, ha csúfolsz emiatt, az csak téged minősít.” Ám közben a lelkem mélyén ugyanúgy bántott, amiket mondtak.

Mikor jutottál el odáig, hogy rájöttél, ez így nem mehet tovább?

– Két ilyen pont volt: az egyik a problémám tudatosítása, a másik pedig egy lelki történés. A tudatosítás alatt azt értem, hogy amikor a szüleim úgy látták, már nem tudtak hatni rám, hogy felhagyjak az önrombolással, elvittek pszichológushoz. A szakember szembesített azzal, hogy a tetteimnek következményei is vannak: ha így folytatom, akkor nemcsak családom nem lesz, hanem egészséges életem sem. Megfagyott bennem a vér. Nem is gondoltam volna, hogy az „ártatlan” fogyókúra miatt akár meg is halhatok. Ekkor jutott el a tudatomig az, hogy mit is csinálok igazából.
A fordulat szempontjából a másik meghatározó tényező az volt, amikor sok hónapi terápia után lelkileg is kezdtem érezni, hogy rossz nekem, amit teszek. Ekkor azt mondtam Istennek: nem bírom tovább, hogy két ember beszél a fejemben. Az, aki azt mondja, tovább kell fogynom, még nem tettem le eleget az asztalra, és ebben az állapotban még nem vagyok elég értékes, illetve az, aki már tudja, hogy ez egy betegség, egy olyan probléma, amit meg kell oldani, de tehetetlennek érzi magát. Ezt a két hangot egyszerre hallottam magamban, és egy idő után már nem tudtam hogyan kezelni. Akkor azt mondtam: Istenem, én már nem bírom tovább, de te igen, ezért ezt az egészet a kezedbe akarom adni. Ez volt az a pont, ami után gyökeresen megváltozott az életem.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Pure programmal?

– A programról az anyukám hallott először, és egy barátnőjével elhatározták, hogy indítanak egy Pure-csoportot Újpesten. Tizennégy éves voltam ekkor. Engem is hívtak, anyukám azt mondta, ez pont nekem való. A két év alatt, amíg a program tartott, annyi mindent kaptam, tapasztaltam, és annyira az életem részévé vált a Pure által közvetített élet- és szemléletmód, hogy ott ragadtam mint önkéntes. Úgy gondolom, amit képviselnek, az hatalmas érték a mai világban.

Mit gondolsz, miért nem mer segítséget kérni sok nehéz helyzetben lévő fiatal?

– Azt hiszem, nagyon sokan azonosulnak a problémájukkal, és nem tudnak mit kezdeni vele. Inkább beletörődnek a helyzetükbe, és maguk is azt gondolják például: „én vagyok az osztály lúzere, és ezt is érdemlem, mert nem vagyok értékes, és soha senki nem fog tudni elfogadni engem”. Ennek a hátterében egyébként nagyon gyakran családi okok állnak. Sokan szerintem bele sem gondolnak, hogy kérhetnek és kaphatnak segítséget.

Kihez tudnak segítségért fordulni ilyen helyzetben a fiatalok?

– Akit „csak” piszkálnak az iskolában, az még fel tudja ismerni a problémát, el tud indulni valamerre, például segítséget kérhet az osztályfőnökétől, a szüleitől, az iskolapszichológustól, vagy megkérheti a szüleit, hogy vigyék el egy szakemberhez. Akinél azonban a bántások hatására kialakult egy mentális betegség, az többnyire nincs tudatában annak, hogy mit is csinál, amikor például éhezteti, túlhajtja, esetleg hánytatja magát. Sőt, a következményekkel sem számol. Gyakran nem is maga a beteg az, aki kéri a terápiát, hanem a hozzátartozói.

Meddig egészséges a testünkkel, a külsőnkkel való foglalkozás?

– Meg kell találni az arany középutat, ami a mai világban szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Általában a két szélsőség jelenik meg a nők körében. Vannak, akik azt hiszik, hogy a sok sminktől vagy a kihívó öltözködéstől lesznek igazán értékesek, szépek, elfogadhatók. Mások viszont úgy érzik, az Egyház egyfajta prüdériát vár el tőlük, vagy esetleg úgy vélik, hogy nincs bennük semmi elbűvölő, ezért eszük ágában sincs megmutatni a szépségüket. Pedig Isten pont azért teremtette a nőket, hogy az igazi szépség nyilvánvalóvá váljék a világban. Ha egy nő elfogadja önmagát, és megtalálja az identitását Istenben, azzal rálép az igazi középútra, s így képessé válik arra, hogy jelenlétével Isten szépségét tükrözze. Úgy vélem, addig keressük a szélsőségeket, amíg nem találjuk azt a biztos pontot, ami nem más, mint Isten. A külsőnkkel foglalkozni addig egészséges, amíg az önértékelésünk a helyén van Istenben. Ez akkor szokott félrecsúszni, amikor nincs harmonikus kapcsolatunk sem önmagunkkal, sem Istennel, aki azt mondja: úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Isten számára igenis fontos, hogy mi, nők csinosak legyünk, hogy szépnek érezzük magunkat, mert azok vagyunk! Az ő szépségét közvetítjük a világban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..