Így történt ez velünk is. A kezdeti „Észrevegyem, ne vegyem? Ha észrevettem, hogyan szóljak hozzá?” problémát egy csapásra megoldotta a felénk közeledő gyermek, aki labdát passzolt a lábunk elé. Bizakodva nézett ránk, és játékba hívóan mosolygott – nem lehetett ellenállni. S ahogy kergettük a labdát, cseleztük egymást, csak a mozgás volt valamelyest darabosabb, a célzás némileg erőtlenebb és pontatlanabb, s a kurjantások kicsit rövidebbek, de az öröm, amely a szemekben csillogott, ugyanolyan volt, mint bármely más iskola gyermekeié. Talán még csillogóbb is. Nem volt már probléma a „hogyan szóljak hozzá”, egy nyelvet beszéltünk. Ahogy a játék kívánta, kézen fogva, magyarázva, földön csúszva, sírva-kacagva, olykor egymást támogatva játszottunk, játszottunk, játszottunk…
Adni jöttünk, s végül alig bírtuk el a szeretetlángot, melyet szívünkbe ajándékként kaptunk. Köszönjük!
Hegyi Fanni, Molnár Borsika, Nusser Dávid, Végh András, Villányi Bálint
