A szegénység mindig kedvelt témája volt a filmrendezőknek. Az emberi kiszolgáltatottság képi megjelenítése azonban a XXI. században minden korábbinál erőteljesebbé vált, több szintet lépett – bizonyos szempontból felfelé és lefelé is. Az afrikai, a dél- és a közép-amerikai, valamint a közel-keleti alkotások a nyomor olyan elképesztő bugyraiba dobják be a – leginkább nyugati – nézőt, hogy az csak kapkodja a fejét. Nadine Labaki libanoni rendező legújabb filmje még lejjebb ránt, olyan mélyre, hogy az már a film mint műfaj határait feszegeti.
A Bejrútban élő Zain (Zain Al Rafeea) elképesztő szegénységben él szüleivel (Kawthar Al Haddad és Fadi Kamel Youssef), valamint öt testvérével. Iskolába nem jár, a család szűkös megélhetéséhez úgy próbál hozzájárulni, hogy besegít egy szatócsnak (Nour el Husseini). Amikor a szülei a húgát (Cedra Izam) néhány csirkéért „feleségül” adják ehhez a kereskedőhöz, Zain fogja magát, és megszökik. Munkát keresve találkozik az etiópiai Rahillal (Yordanos Shiferaw), aki megkéri őt, hogy vigyázzon az egyéves fiára (Boluwatife Treasure Bankole), amíg ő dolgozik. Egy nap azonban Rahil nem jön haza. Zain a gyereket magával hurcolva úgy próbálja megtalálni az anyát, hogy közben mindkettőjük megélhetéséről is gondoskodnia kell.
A film elején már tudjuk, hogy Zain börtönbe került, és azt is, hogy pert indított a szülei ellen azért, mert megszületett. A történet tulajdonképpen arról szól, hogy mi vezetett idáig.
Bár Bejrút szép hely, a filmben csak a város legnyomorúságosabb részeit láthatjuk. Zain családja egy lepusztult lakótelepi lakásban, Rahil pedig egy bádogból összetákolt kalyibában lakik. Libanonról tudhatjuk, hogy annyi palesztin és szíriai menekültet fogadott be, ami már túllépte a város tűrőképességének határát. Ha utánajárunk, akkor az is kiderülhet, milyen sorsuk van a libanoni afrikaiaknak: gyakorlatilag rabszolgaként foglalkoztatják őket a jómódú polgárok. Ám nem véletlen, hogy közvetlenül sem a politika, sem a menekültkérdés, sem a társadalmi problémák nem kerülnek szóba. A filmben egy kisfiút látunk, aki körömszakadtáig igyekszik életben maradni, története pedig igazából a világ bármely nyomornegyedében játszódhatna.
A magára maradt Zain hihetetlen leleményességgel old meg a minden problémát, legyen az akár a fürdés, akár az étel megszerzése. Az a kínlódás, ahogyan ellátni igyekszik az épp csak totyogó gyereket, enyhén szólva sem hagyja érintetlenül a nézőt. Ráadásul egy beszélni sem tudó kisgyerek szerepeltetése miatt úgy érezhetjük, hogy lelkünkön éppen élveboncolást hajtanak végre.
A film címe Kafarnaum. Erről először a bibliai település jut eszünkbe, amelyről egy helyen azt mondja Jézus: „És te, Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd a pokolba!”
(Mt 11,23.) A filmet nézve az lehet az érzésünk, hogy van olyan hely, ahol ez a mélybe hullás már be is következett, van, aki eleve a pokolban él. A magyar forgalmazó – mintegy alcímként – azt is hozzáfűzte: A remény útja. Ennél félrevezetőbb megoldást nem is választhattak volna. Zain – akiről semmilyen dokumentum nem készült, így azt sem tudni, valójában mikor született – a per során elpanaszolja, hogy mindenki csak félredobta, kihasználta, durván elküldte. De egy szóval sem mondja, hogy soha senki nem szerette. A szeretet szó el sem hangzik a filmben. Mintha Nadine Labaki szándékosan kerülne minden utalást, amely kiutat mutathatna ebből a helyzetből. Lehet, hogy Zain és Rahil sorsa majd jobbra fordul, de ha így történne is, az ugyanolyan esetleges lesz majd, mint jelenlegi szenvedésük.
Mi lehetett a rendező szándéka ezzel az alkotással? Divatos szóval érzékenyíteni akart, hogy tegyünk valamit a világ szegényeiért? Arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a felnőttek közönyösen nézik a gyerekek szenvedését? Vagy azt akarta, hogy lássuk, hogyan tud egy gyerek gondoskodni a nála is kiszolgáltatottabbról? Biztosan ezek is fontos szempontok voltak, de talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha a film címét tovább értelmezzük. A kafarnaum szó ugyanis káoszt, rendetlenséget is jelent. A rendezőnő szerint valami nagyon nincs rendben ezen a földön, ez a film pedig nem csak az emberekhez szól, de felkiált az égbe is. Pilinszky János írja: „Ahova estél, ott maradsz. / A mindenségből ezt az egyet, / ezt az egyetlen egy helyet, / de ezt azután megszerezted.” Zain is ott maradt, ahova esett: egy bejrúti nyomornegyedben született, a szülei pedig semmit sem tudnak tenni azért, hogy kitörjenek innen. Nadine Labaki szerint ez az, ami érthetetlen. Zainnak a szülei ellen kezdeményezett eljárása valójában a létezés ellen indított per. Miért jutott neki ez a sors, miért nem élhet normális gyerekként, valahol a világ szerencsésebb felén?
Erre a kérdésre persze a filmet látva nem tudunk őszintén válaszolni. De talán nem is kell. Oly sokszor magyarázzuk meg fennkölt szólamokkal mások nyomorát csak azért, hogy elaltassuk a lelkiismeretünket. Ez a világ ránk lett bízva, és csak mi változtathatunk rajta.
