Fotó: Lambert Attila
Ön A Szív című jezsuita folyóirat Szentjánosbogár mozgalmának egyik alapítója. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakra?
– Dunakeszin egy családos- közösség 1988-ban klubot szervezett a gyerekeknek. Az ottani két plébános támogatta a kezdeményezést. Nyári programot is szerveztek fiataljaiknak 1989-ben, hagyományos tábor formájában: elvonultak a Mezőkövesd melletti Bogácsra, egy üres plébániára. Ugyanezen év szeptemberében létrehoztak egy kis újságot, amely négy, Commodor számítógépen szerkesztett, házilag nyomtatott A4-es lapocskából állt, és a klubéletről, a közösségi életre nevelésről, a gyerekek tartalmas szabadidős foglalkozásairól szólt.
Dunakeszin élt Fehér Ida testvér, aki titokban a Bíró Ferenc jezsuita atya által alapított Jézus Szíve Népleányok Társaságának volt a tagja. Jó kapcsolatot ápolt az ottani fiatalokkal. Felhívta a figyelmüket A Szív havilapra, amelynek a kiadója és főszerkesztője voltam Kanadában, és amelyet éppen akkoriban telepítettem vissza Magyarországra. A lap gyermek- és ifjúsági rovatáéhoz nagyon hasonló volt a dunakeszi Szentjánosbogár közösség házi kiadványának szellemisége. Ida testvér javasolta, hogy keressenek meg, s az egyik házaspárt el is küldte A Szív egyik szerkesztőségi ülésére. Meghívtak Dunakeszire, és összebarátkoztunk. Tetszett, amit láttam. Elkezdtünk összedolgozni, de egyikünk sem gondolta volna, hogy mindebből országos mozgalom lesz. Közös munkára hívtam a szülői közösséget A Szív gyermekrovatának szerkesztőségébe, és átkereszteltem a rovatot Szentjánosbogárra, ők meg aztán felhagytak a helyi házi kiadvánnyal.
Kialakult tehát egy levelező közösség A Szív körül?
– Igen, az ország minden részéből írtak a gyerekek, a fiatalok, elsősorban a papok és a hitoktatók bátorítására. Amikor száz fölé emelkedett a levelezők száma, a kapcsolattartás feladatát átadtam az egyik dunakeszi szülőnek, Jankovics Istvánnak. Ő vetette föl azt az ötletet, hogy hívjuk meg a gyerekeket egy nyári találkozóra. Két szempont volt különösen fontos számomra. Az egyik, hogy ne elvonuljunk, mint korábban Bogácsra a dunakeszi klub. Sok regnumi táborban jártam idehaza a hatvanas-hetvenes években, és sok cserkésztáborban Észak-Amerikában a nyolcvanas években. A taizéi minta tetszett: lakjanak a gyerekek családoknál kettesével-hármasával, teremtődjön bizalom a vendégek és a befogadók között, s legyen nyitott a tábor, minél többeket érintve lelkileg. Így olcsóbb és egyszerűbb is volt az egész. A másik fontos szempont az volt, hogy egész napos foglalkozásokat szervezzünk. Kisebb stabil csoportokat alakítottunk tíz-tizenkét fővel és két vezetővel, egy férfival és egy nővel, lehetőleg házaspárral. Az első táborban, 1991-ben a dunakeszi családosközösség házaspárjai vállalták a csoportvezetői és a szállásadói feladatokat is. Közel százan voltunk együtt. Az igen sikeres háromnapos rendezvény értékelése után mindjárt el kellett kezdenünk gondolkozni a hogyan tovább kérdésén.
Mi volt az alapkoncepció?
– A lelkinapokkal azt szerettük volna elérni, hogy a tartalmas, sok játékkal, énekkel és beszélgetéssel teli személyes együttlét erős közösségi élményt jelentsen a fiataloknak, s a középpontban Isten megtestesült szívének, Jézusnak, a „főbogárnak” izzó emberszeretete álljon. A mindenestül elfogadnak élménye, a helyettesíthetetlen érték vagyok tudata, az Isten nem teremt selejtet ténye, a mindenki világbajnok valamiben fölfedezése és fölfedeztetése, az ajándék vagyok másoknak megélése, a szerethető vagyok és a képes vagyok a szeretetre megtapasztalása… – kezdettől ezekkel a kifejezésekkel igyekeztünk megfogalmazni, mit is szeretnénk megvalósítani a táborral. Tudtuk, a gyerekeket is megpróbálja majd az élet, mint mindannyiunkat. Azt akartuk, hogy olyan élményekkel térjenek haza, amelyek évek múltán is segítik, vezetik, visszavezetik őket arra az életre, amit élni szép és érdemes.
A következő évben már ötnapos tábort tartottunk, és ez lényegében azóta is így van. A téma tekintetében ekkor a színjátszásra helyeztük a hangsúlyt, hogy a helyi közösségeket segítsük a betlehemezésben, a misztériumjátékokban… Az egyik dunakeszi család tagja a Harlekin Gyermekszínházban játszott és tanított, így ő készítette föl a csoportvezetőket arra, hogyan kell színdarabot írni, rendezni, díszletezni, a színpadon mozogni… A gyerekek hét-nyolc perces darabokat írtak, rendeztek, amelyeket a tábor végén eljátszottak. Az előadásra meghívtuk azokat is, akik befogadták őket az öt napra, és minden helyi segítőt is. Ez megint nagyon jól sikerült. Rövid darabokat, életképeket azóta is minden táborban bemutatunk hálából a helyi segítőknek, és persze magunknak. Abban az időben a Szent Ignác Kollégium lelkivezetője is voltam. A munkásőrségtől visszakapott kispesti épület alkalmas volt a megbeszélésekre, amelyekre
A Szív szerkesztősége már kicsinek bizonyult. 1992 végén, 1993 elején ismét csak felvetődött a hogyan tovább kérdése. Egyre többen jelentkeztek a táborokba… Mi volt ekkor az alapkérdés?
– Van-e erőnk önkéntes alapon folytatni, amit elkezdtünk, egyéb munkáinkkal, kötelezettségeinkkel amúgy is túlterhelten? Milyen struktúra szerint épüljön tovább a „bogár”? Az alapítók közül egyesek úgy vélték, kár erőlködnünk, léteznek katolikus ifjúsági szervezetek, csatlakozzunk az egyikhez. Néhányan ki is váltak közülünk, elindítva a katolikus cserkészetet. Éppen ők voltak a kezdeti idők legaktívabbjai, közéjük tartoztak azok is, akik meghívtak engem Dunakeszire. Jezsuita oldalról is nyomásnak voltam kitéve: ott a Szívgárda, támasszam föl azt – mondták. A Szentjánosbogár azonban más volt, mint a cserkészet. Tudtam, hogy az ebben részt vevő gyerekek jó része nem menne át a cserkészetbe, sem a Szívgárdába. Valami új indult el a bogárban, azt kell továbbfejleszteni. És ebbe az irányba mentünk tovább azokkal, akik maradtak.
Esztergomi egyházmegyés papként a hetvenes évek közepén Szécsényben működtem – ez volt a harmadik papi szolgálati helyem. Több nem hivatalos ifjúsági közösséggel dolgoztam együtt, regnumi vonalon. Udvardy György, jelenlegi pécsi püspök is egy ilyen közösség tagja volt akkoriban. A régi kapcsolataimban bízva az 1993-as bogártábort Dunakeszi helyett Szécsénybe szerveztem. Fényesen bevált a terv. Új egyházközségek alapítása volt a tábor témája, az Apostolok cselekedeteit vettük alapul – megint a magyar egyház segítése volt a cél. Az MTV1 katolikus szerkesztősége, amelynek tagjaival sokat dolgoztam együtt abban az időben, küldött egy stábot Szécsénybe. A tévé főműsoridőben félórás filmet sugárzott a Szentjánosbogár mozgalomról. Ez az országos hírverés, valamint a száznyolcvanhárom résztvevő határtalan lelkesedése végleg kiszabadította a Szentjánosbogár szellemét a dunakeszi palackból. Világossá vált, hogy amit elkezdtünk, az nincs röghöz kötve. A bogár elindult országos szolgálatára. A szülők, a hitoktatók, a papok nagyon belelkesedtek, mindenfelől hívogattak bennünket, kérték, hogy szervezzünk tábort itt is, ott is. Az igény hamarosan messze meghaladta önkéntes kapacitásunkat. Különösen a vezetők kérdése volt kritikus. 1992-től sikerült bevonnom a táborok csoportvezetői munkájába a jezsuita novíciusokat, a Jézus Szíve Népleányok, a Sacré Cœur, a Magyarok Nagyasszonya Társaság fiataljait, a Szent Ignác Szakkollégium diákjait és másokat, mivel mindegyik közösséggel nagyon jó, bizalmi kapcsolatot ápoltam. Az ötnapos táborok alapstruktúráját 1992–1993-ban dolgoztuk ki, néhány évvel később már csak egyetlen igazán lényeges változtatást tettem, nem kis belső ellenállást leküzdve: bevezettem a hétfői missziós utat és a másnapi missziós szentmisét.
Hogy néz ki ma a Szentjánosbogár mozgalom?
– Tizenöt éve van egyesületünk, amelyben vezető szerepet visznek a bogárban felnőtt egykori gyerekek, kamaszok. Intézményesültünk, sok szempontból professzionalizálódtunk, de hála Istennek, ez nem járt együtt a karizma megszűnésével. Közel száznegyven helységben tartottunk már lelkinapokat, táborokat, összesen több mint száznyolcvanat. Idén párhuzamosan hat gyermek- és kamasztáborban fogadtuk a résztvevőket. Ez közel százötven vezetőt jelent, hat papot, és mintegy hétszáz, tíz–tizenhat éves korú gyermeket. Két ifjúsági tábort is tartottunk, tizenhét–huszonegy éves fiataloknak. Romhányban Forrai Tamás provinciális, Szekszárdon jómagam táboroztam együtt a résztvevőkkel. (Forrai Tamást még novíciusként hívtam először bogártáborba.) A huszonegy éven felüliek számára a hét közepén kezdődött a tábor, és még hátra van a családosoknak, a kisgyermekes házaspároknak szervezett táborunk, amelyet már kilencedik éve rendszeresen megtartunk. Ezekre fiatal bogarakból gyerekvigyázó csapat szerveződik. Augusztusban ötödik alkalommal rendezzük meg a zarándoktábort, ezúttal az Őrségbe megyünk. Fontos a mozgalom évközi klubélete is. A központban, Dunakeszin, ahonnan indultunk, természetesen kezdetektől működik Szentjánosbogár-klub, de ma már szerte az országban egyre több településen is.
A Szentjánosbogár mozgalmat a jezsuiták kiemelkedő szerepvállalása és erős Szent Ignác-i lelkület jellemzi. Mi ennek a lényege?
– A személyre szabott pedagógia. Ez kezdetektől meghatározza a bogárlelkiséget. Mindig a gyerek adottságait, konkrét helyzetét nézzük, azt kutatjuk, hogyan lehet a fiatalt megszólítani, segíteni a fejlődésében. Ez a lelkiség elutasítja az egy kaptafára épülő szemléletet, és ugyanilyen fontosságot tulajdonít a reflexiónak. A bogár életében teljesen tudatos annak folytonos vizsgálata, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, azt tesszük-e, amit tennünk kell, mi az, amiben fejlődnünk szükséges. Egyértelmű számunkra, hogy a „főbogár” Jézus, mi csupán bedolgozunk neki. Ő a fővállalkozó, aki megszabja számunkra az irányt, amerre mennünk kell. A lényeg, hogy minden tettünk a Jézussal való személyes kapcsolatunkból fakadjon. A bogár egyrészt alapvetően demokratikus, másrészt egyáltalán nem az, abban az értelemben, hogy feltétel nélkül elfogadjuk, ami Jézustól jön, akármilyen nehéz is. Nincs ellenkezés, az ő akaratát kell követnünk. Ám a demokrácia is érvényesül, hiszen mindenki egyaránt fontos, a Szentlélek célszemélye. Ezért mindenkinek a véleménye érdekes. Valljuk és megéljük, hogy minden egyes ember megismételhetetlen csoda, és valamiben a legjobb.
Hogyan fogalmazná meg a Szentjánosbogár mozgalom jelentőségét?
– A mozgalom teljes mértékben személy- és jelenközpontú, mindig az adott pillanat számít, amelyben éppen élünk. A bogár szellemiségében, lelkiségében van egy kicsi a Regnumból, a cserkészetből és Taizéből is. Alapvető a közösséggel megélt hitélmény. Játékkal, énekkel, egyéni beszélgetésekkel, a mindennapi szentmisével kialakítottunk egy olyan struktúrát, amelyben a bogártáborban részt vevők hatalmas nyitottsággal, bizalommal fordulnak egymás felé. Egyszerűen nincs jelentősége annak, hogy először látjuk egymást, hisz Istennél egyszer majd mindörökre együtt leszünk. A lényeg, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tudatában saját gyarlóságainknak, hibáinknak, de hisszük, hogy a másik így is elfogad bennünket, ahogyan mi is őt.
A névről – Szentjánosbogár – eszembe jut Sík Sándor híres verse, és az, hogy a szentjánosbogár a művészetben gyakran a fény, illetve Isten szimbóluma.
– Ahol sötétség van, ott kell világítani azzal a fénnyel, ami bennünk van. Ez nem a miénk, hanem Istentől kaptuk, és tovább is kell adnunk. Sík Sándor 1916-ban megjelent kötetében az egyik versciklus mottójaként szerepel ez a vers: „Az Isten küld, testvéreim, tinéktek, / hogy sugarai eleven tüzét, / amik arcáról a szívembe égtek, / sugározzam csendesen szerteszét / a testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.” Ehhez rajzolta meg 1989-ben Jankovics András az első kis logót, és ebben benne van a Szentjánosbogár mozgalom lényege.
