Rendezett park fogad, beljebb négyszintes épület emelkedik. Az egyik szárnyban élnek a nővérek – ma tízen vannak –, a másik oldalon kapott helyet az anyaotthon. Déri- Popper Andrea intézményvezető fogad, s vezet végig az otthonban.
Tizenhat lakószobát alakítottak ki, ahol egyedülálló anyukák élnek csemetéikkel. Hivatalos meghatározással: átmeneti elhelyezést nyújtó intézmény a gyermekjóléti alapellátásokon belül. 1993-ban hajléktalanok átmeneti otthonaként jött létre, majd a gyermekvédelmi törvény 1997. novemberi megszületése óta családok átmeneti otthonának nevezik.
„A befogadott tizenhat család engedélyezett létszáma negyven fő, de nem írhatjuk elő, hogy a jelentkező anyuka egy vagy két, netán három gyerekkel költözzön ide” – mondja Déri-Popper Andrea, akinek személyisége azonnal elárulja, elkötelezettje ennek a hivatásnak. A nővérek vállalta karizmát a világi munkatársak is a magukénak érzik. Csak így lehet ezt az embermentő – lélekmentő – munkát végezni.
Komfortos, kellemes környezetbe kerülnek itt a családok. Az intézményvezető hangsúlyozza: az anyukát és gyermekeit családnak tekintik. „Élnek nálunk pocaklakók, újszülöttek, minden korosztálybeliek. Semmilyen megkötésünk nincs, sem az anyukák életkorát, sem bármiféle – akár vallási – hovatartozásukat illetően.” Ez a természetes katolikus fölfogás.
„A gyerekek kiskorúak, a jogszabályok azonban megengedik, hogy huszonegy éves koráig maradjon a fiatal felnőtt, ha kiskorú gyermek van a családban.”
Jó lenne, ha a felnőtt fiatalok önállósodnának, mondja az intézményvezető, „de kérdezem én, melyik fiatal képes erre a mai világban”?
Az anyukák nehezen beszélnek arról – leginkább csöndbe burkolódznak, talán csak tekintetük árulkodik –, hogy férjük, élettársuk bántalmazása elől kényszerültek elmenekülni, elrejtőzni – akár az ország távoli sarkából érkezve. Déri-Popper Andrea magyarázza: „A bántalmazó férfi sajnos itt is utolérheti az anyukát. Megjelenik, balhézik, megveri az anyukát a kapuban vagy az utcán. Ezek sajnos rendszeres esetek. Ilyenkor persze följelentést teszünk, kérjük a távoltartás elrendelését – kisebb-nagyobb sikerrel. A rendőrség ugyanis hol segít, hol nem, attól függően, ki van éppen szolgálatban.” De máris a jót keresve, az intézményvezető így folytatja: a kerületben működő oktatási és nevelési intézményekkel ugyanakkor nagyon jó a kapcsolatuk.
A korábban említett betonkerítés tehát nem riogatásra szolgál, nem a bezártságot szimbolizálja, sokkal inkább biztonságot, védelmet nyújt. De, ismétli az intézményvezető, nehéz úgy elrejteni a családot, hogy aki nagyon akarja, ne találja meg.
„Az anyukák igen rosszul élik meg az őket érő erőszakot. Emberségükben, női mivoltukban sérülnek. Csorbát szenved önértékelésük, önérdek- érvényesítő képességük. Nehezen állnak újra talpra, elvesztik önbizalmukat, hogy képesek bármit megtenni a jövőjük érdekében. Még abban is kételkednek, tudnak-e önállóan gondoskodni gyermekeikről.”
Hogyan jutnak el az anyák olyan kapcsolatokig, amelyek aztán a mélybe sodorják őket? „Minden esetben föltűnik a korábbi szülői minta, az a bántalmazó személy, aki mellett az anyuka felnőtt. S ez a minta öröklődik. Újra és újra a gyerekkori modellnek megfelelő kapcsolatokba bonyolódik. Nem könnyű ezek után – hosszas önismereti munkával – eljutnia arra a felismerésre: miért választ mindig alkoholista, erőszakos embert maga mellé? S rádöbben: az apja is ugyanilyen volt…”
Ha sikerül megszakítani ezt a modellképzési folyamatot, ha valaki képes kilépni ebből a függőségi, mókuskerék helyzetből, akkor egészségesebb párkapcsolatot alakíthat ki, vagy legalább némiképp helyreáll az önértékelése. „Ebben igyekszünk segíteni nekik, ebben vesznek részt gyermek- és családgondozó, valamint pszichológus munkatársaink.”
Más okok miatt is kerülnek ide családok. „Sokan képtelenek megteremteni az önálló otthonukat, nem nőttek fel olyan szociokulturális környezetben, biztos egzisztenciájú családban, ahonnan bármiféle támogatást kaptak volna. Igyekeznek meghúzni magukat itt-ott, albérletben, szívességből kapott lakásban, de egyszer minden lehetőség kifogy alóluk.”
Mások elveszítik önkormányzati bérlakásukat, „de saját tulajdonú lakásnál is előfordul ez… már megjelentek a devizahitelesek is… ez általában az apa-anya családokra jellemző. Ha nem találnak a teljes családot átmenetileg befogadó intézményt, az anyuka hozzánk kerül a gyerekekkel, az apuka munkásszállón, ismerősöknél keres szállást. Veszélyes állapot, mert könnyen vezethet a család végleges szétszakadásához. Az apuka rájön: de jó, hogy nem nyűglődnek körülötte a gyerekek, kisebb a felelősség, közben a férj és a feleség kapcsolata elhidegül. Ilyen esetekben abban segítünk, hogy a lehető legrövidebb időn belül közösen élhessenek valahol.”
Az egyik nehézség hozza magával a másikat. „Anyukáink egyre nehezebben találnak munkát, a gazdasági válságnak még most is érezhetők a hatásai. Támogatjuk őket, hogy munkába álljanak, ez persze függ a gyerekek életkorától is.”
A családok önálló életet élnek, az otthon nem veszi át tőlük a szülői feladatokat és felelősséget. A házban most tizennégy család lakik, közülük három anyukának van munkahelye. Ugyanúgy, mint másutt, a gyerekeket itt is viszik bölcsődébe, óvodába, iskolába.
Ildi karján a legkisebb leány, kilenc hónapos. A két nagyobb ötödikes. Másfél év különbség van köztük, de „az idősebb visszamaradt első osztályban, ezért járnak együtt”.
Arra a kérdésre, miért került ide, tárgyilagosan válaszol. Közben megkeveri a tűzön az ételt, a saját lakószoba mellett emeletenként öt-hat családnak közös konyha és étkezőhelyiség áll a rendelkezésére. „Ismerősöknél laktunk, de túl sok volt a konfliktus. A két nagyobb lány apukája már nem él, drogozott, ilyesmivel foglalkozott; külön éltünk már, amikor meghalt. Az ő apukája meg – mutat a karján mosolygó csöppségre – nem foglalkozik vele. Talált magának egy barátnőt, és ennyi…”
Áprilisban lesz másfél éve, hogy ide költöztek. Jól érzik magukat, „alkalmazkodni kell, az biztos. Hogy mi lesz április után? Szeretnék továbbmenni egy másik anyaotthonba. Úgy tervezem, a kicsit beadom bölcsődébe, elmegyek dolgozni, s valamennyi pénzt félreteszek. Így talán viszem valamire.”
Szakmája nincs, bár kereskedelmi iskolába járt, de nem végezte el. „Takarítani akárhova felvesznek. Vagy leteszek egy tanfolyamot, ezen is gondolkodom… Betegápoló, idősgondozó… bölcsődei dada, ha megvan a tanfolyam, valahová kiközvetítenek dolgozni.”
Egy emelettel feljebb járunk. A másik anyuka előtt laptop. Albérletet keres. Közel másfél éve lakik itt ő is, és a rendelkezések értelmében ennyi idő után el kell hagyni az otthont. Négyéves kislánya oviban van. „A gyerek apjával megromlott a viszonyunk, nem házasodtunk össze, ezért el kellett költöznöm tőle. Nincs családom, aki segítene. Édesanyám tizenhárom éves koromban halt meg, édesapám tavalyelőtt.”
Közalkalmazottként dolgozik egy gyermekotthonban, mondja, számára elérhető távlat egy nyugodt albérlet. Déri- Popper Andrea megjegyzi: sajnos nem az ilyen, valóban talpra állni kívánó anyukák jellemzik az átmeneti otthonokat.
Ha az apa nem fenyegeti az anyát és a gyerekeket, rendszeresen látogathatja őket. „Előfordul, hogy a szülők között megromlott ugyan a párkapcsolat, de az apuka mégis normálisan viszonyul a gyerekekhez. Olykor éppen az anyukával kell megértetni: az apukának és a gyereknek is törvény adta joga, hogy találkozzanak egymással, s ez alapvető szükségletük is. Sajnos sok esetben tapasztaljuk, hogy a szülők csúnya, egymás ellen folytatott játszma eszközeiként használják a gyerekeket. Ez persze másutt is jellemző a felbomlott családokra, elvált szülőkre.”
Szerencsésnek mondhatja magát, aki bekerül az otthonba. Sokkal többen vannak, akik nem jutnak el idáig. „Az elhelyezésre várni kell, mi nem krízisintézményként működünk. Közben felmérjük, az adott család alkalmas-e az anyaotthoni elhelyezésre, vagy gondjaik másféle segítséget igényelnek.”
Az utóbbi években nő a jelentkező cigány családok száma. Az intézményvezető szomorú tendenciát lát ebben: „Arra vezethető vissza, hogy náluk is gyengül a családon belüli összetartó erő, amely pedig hagyományosan igen erős volt. Ennyiben hasonlatossá válnak az úgynevezett magyar családokhoz.”
Ugyanakkor a gazdasági válság pozitív hozadékának látja a szolidaritás erősödését a társadalomban. „Egyre több civil kezdeményezéssel találkozunk, egyre több felajánlás érkezik hozzánk: ruhanemű, berendezési tárgyak, élelmiszer.”
Az otthont megkeresték egyes munkahelyi csoportok is, ahol valakinek eszébe jutott: legalább karácsonykor tegyenek valami jót. Pénzt gyűjtöttek, utalványt vettek, játékokat. „Voltak olyan közösségek, amelyek – az itteni anyukákkal közösen – kifestették a nappalikat és a konyhahelyiségeket.”
A tetőtérben folyik a munka. Az egyházügyi államtitkárság anyagi támogatásával újraszigetelik a helyiségeket. Nem lehet szó nélkül hagyni, a mesterember mutatja: korábban, 1997–98 táján hanyag munkát végeztek a kivitelezők. Más szóval: gondatlan munkájukkal becsapták a nővéreket. A bontás során derült ki, sok helyütt a minimális szigetelőanyagot sem helyezték el…
„Mi csak azt tapasztaltuk – mondja Déri-Popper Andrea –, hogy irgalmatlanul magas volt a fűtésszámlánk, mégis fáztunk. Előfordult olyan év, amikor havi kétmillió forintot fizettünk fűtésre és melegvízszolgáltatásra. Ez már az intézmény fennmaradását veszélyeztette.” A felújítás során az ablakokat is korszerűbbre cserélték ki.
Az otthon tágas, kellemes benyomást kelt. Szükség is van erre, hiszen az intimitás hiánya frusztrálja az embert, s ez könnyen összeütközéshez vezethet.
Korábban több szociális bérlakásra pályázhattak a családok, az utóbbi években csökkent ezeknek a száma. „Óbuda ezzel együtt még mindig a jó kerületek közé tartozik. Tarlós István polgármestersége idején fokozottan figyelt az elesett családokra, a mai kerületi vezető, a szociális munkás végzettségű Bús Balázs ugyancsak érzékeny erre.” Az otthon együttműködik a közeli szalézi plébániával.A szinte csak nőkkel találkozó gyerekek ott egészséges apa-, illetve férfimintát láthatnak.
Végül suta kérdésemre – mit lehetne tenni a családok védelmében – Déri-Popper Andrea így válaszol: „A családok tagjai jobban vigyázzanak egymásra. Nagyon egyszerűen fogalmazva: ne engedjék el egymás kezét.”
Fotó: Cser István
