Fotók: Merényi Zita
Nem ideologizál, nem kreál fontoskodó, „mély” összefüggéseket lelkes hobbinak indult leendő hivatásával kapcsolatban. Hölvényi Kristóf számára a fényképezőgép egyszerű eszköz, amely abban segíti, hogy megörökítse és továbbadja az odafigyelésből fakadó ráérzés kegyelmi pillanatait. Közel-Kelet, menekültek, krízishelyzetek, hazai és külföldi fotóskalandok… Történelmi szempontból és pályafutását tekintve egyaránt „átmeneti korszakról” beszélgettünk, megidézve a fotózás terén tett első lépéseit is.
– Klasszikus sztori: először anyukám Smena fényképezőgépét használtam, aztán kaptam egy Prakticát. Vittem a nyaralásokra, kirándulásokra. Az elején csak a természetet és az állatokat fotóztam. Az volt az álmom, hogy madárfotós leszek. Majd jöttek a rovarok… Miután ez a vonal elhalványult, az emberek kezdtek érdekelni.
Mi volt a váltás oka? Fontosabbak lettek az arcok?
– Nem is a portrék, inkább a történetek, a jelenetek, az emberi érzések fogtak meg. Rengeteget olvastam közben. Visszanézve nem voltak olyan jók azok a képek, de mindenben kerestem a szépet.
Ez volt a fő szempont?
– Akkor ez. A szép. Ami jó a szemnek.
Mikor érkezett el az a pont, a fordulat, amikor úgy érezte, hogy a hobbiból hivatás lehet?
– Gondolatban, belül mindig is ezt akartam. Éles váltásra nem emlékszem. Inkább a döntésre. Egyszer sítúráról jöttünk haza, apukámmal beszélgettünk a buszon, és akkor mondtam neki először, hogy fotóriporter szeretnék lenni. Nem voltam túl jó tanuló, de mindenki láthatta, hogy ezt viszont nagyon szeretem, és teljes erőből csinálom. Nem gondolkodtam abban, hogy fotósnak tanuljak. Úgy éreztem, hogy nagyon sok jó „intézményesen kiművelt” fotós van, de itt ennél valami több kell. Mondjuk klasszikus, technikai értelemben véve nem is tartom magam jó fotósnak, viszont azzal, hogy a Pázmányon elvégeztem az arab szakot, valami olyasmire tudok koncentrálni, amihez felfejlődhet ez a tudásom is.
A minden igényt kielégítő digitális gépek, az egyre jobban felszerelt – például Leica-, újabban Zeiss-kamerákkal ellátott – csúcsmobilok elterjedésével nem értékelődött le némileg ez a műfaj? Egyáltalán hogyan tekint a fotózásra: művészetként, az önkifejezés egyik formájaként vagy a média részeként kezelt „alkalmazott technikaként”?
– A fotózás számomra eszköz. A legkézenfekvőbb eszköz arra, hogy bizonyos dolgokat továbbadhassak. Görögországban, Idomeniben láttam, hogy valaki elképesztő gyorsasággal rajzolva skiccelte fel mindazt, amit a menekültek körében látott. Ő a maga módján, rajzban örökítette meg az eseményeket. Az én ecsetem a fényképezőgép. Ennyi. Nincsenek túláradó, mély gondolataim a fotózásról. A menekültválság elejét és négy-öt fesztivált még egy ötven milliméteres fix objektívvel fotóztam végig. De ennek köszönhetően tudtam fejlődni. Ma már van egy újabb is, úgyhogy két objektívet használok. Nem tökéletes, kézzel állítom élesre. A technikai háttér, a gép és az objektív csak annyiban érdekel, hogy jobban tudjak dolgozni, és jobbak legyenek a képek.
Az elsődleges cél tehát a tényközlés?
– A tény, de a tény magamon átszűrve. Ez a „szűrő” persze nem tudatos, függ a neveltetéstől, az olvasmányélményektől, befolyásolják a tanulmányok, a személyes tapasztalatok. Ezek mind formálják az ember látásmódját és empátiáját. Összetett dolog. Nem magamat helyezem a középpontba; azt nagyon nem szeretném… Csak megpróbálom megmutatni azokat a finom emberi pillanatokat, amelyek mellett könnyű elsiklani.
Ez jelent egyfajta szemérmességet is, vagyis hogy nem fotóz le „mindent”?
– Van, lehet olyan helyzet, jelenet, amikor az ember felteszi a kérdést, hogy szabad-e ezt, ér-e „ennyit” ez vagy az a kép. De ez ritkán fordul elő, hiszen alapvetően azért vagyok a terepen, hogy fotózzak. Ha konkrétan érzem, hogy valakit megbántanék egy képpel, vagy még rosszabb helyzetbe hoznám azzal, hogy lefotózom, akkor elengedem a témát. De a válságövezetekben élők is tudják, hogy miért vagyok ott. Ha én zavarban vagyok, akkor ők is abban lesznek. Vagyis muszáj egyfajta magabiztossággal jelen lenni.
Érintette az egyetemi éveket. A Közel-Kelet iránti érdeklődése mikor, hogyan bontakozott ki?
– Ez úgy jött, hogy tizennyolc évesen fogtam magam, és stoppal elmentem Délkelet-Törökországba, Kurdisztánba. Különleges világ ez, amely nem is igazán arab, hiszen a kurdok nem arabok. A lényeg, hogy a Közel-Kelet megfogott. A pannonhalmi bencésekhez jártam, és a gimnáziumban volt egy tanár, Bernát atya, aki a szanszkrittől a héberen át az akkádig mindenféle nyelvvel foglalkozott, és különböző szakköröket tartott. Vele beszélgettem a kurdisztáni élményeimről, hogy mennyire érdekel ez a világ. Ő beszélt rá az arabra. Tizenkettedikben kezdtünk el foglalkozni az arab nyelvvel, az írással, vagyis Bernát atya készített elő az egyetemre.
A migránsválság kezdetén, 2015-ben mindennap kijárt a Keleti pályaudvarra és környékére, hogy kövesse az eseményeket…
– Az elején elkísértem az útra kelőket, az események sodrával végül én is Bécsben kötöttem ki.
Itt milyen „önmagán átszűrt” pillanatokat ragadott meg?
– Kezdettől a személyekre koncentráltam. Tudjuk-látjuk, hogy tömegek érkeznek Európába. Ez tény, amelyet sokak megörökítettek. Én viszont ennek az emberi oldalát akarom bemutatni. Az apróságokat, amelyek összekötnek minket. Embert az emberrel. Elsősorban a testtartások, érintések, pillantások érdekelnek. Rengeteg epizód marad meg bennem. Például amikor a menekültek elindultak a Keleti pályaudvartól, és az Erzsébet hídon át a BAH-csomópont felé gyalogoltak, láttam egy idős nénit, aki a kis gurulós kocsijával a bevásárlásból tartott hazafelé. A menetet figyelte, és döbbenet tükröződött az arcán. Készítettem róla egy képet, amely technikailag, kompozíció és élesség szempontjából ugyan kívánnivalót hagy maga után, viszont átjön az érzés és a helyszín hangulata. Családok jöttek szemben, több százan, ezren, a néni állt az út közepén, és könnyes szemmel meg-megérintett egy-egy embert. Megható pillanat volt, amit nagyon átéreztem. Ettől kétszáz méterre történt egy másik epizód is, amit fotósként ugyan elszalasztottam, viszont mélyen bennem maradt. Egy szír vagy iraki pár egy néhány hónapos kisbabával leült egy családi ház kerítésénél. Hasonló korú gyermekével arra jött egy ott lakó fiatal nő. Megállt, és a két anya egymásra nézett… Az adott helyzeten, a politikán, a menekültválságon túlmutató röpke találkozás volt ez. Nagyon szép és erős kép, amelyet nem tudtam lefényképezni, mert nem álltam jó helyen. „Csak” láttam. Előfordul, sőt mondhatni az a gyakoribb, hogy elszalasztjuk a „döntő pillanatot”.
Melyek azok a területek, ahova visszajár, amelyek leginkább érdeklik? Legyen szó az ősi kultúrák bölcsőiről, kedvenc helyekről, személyes kötődésekről…
– Fél évet töltöttem Libanonban, úgyhogy az természetesen kiemelten fontos számomra. Érzem, hogy számos kiaknázatlan vonatkozása van még. Irak, Észak-Irak, az iraki Kurdisztán is változatlanul vonz. Ott van például a nemrég felszabadított Moszul, az egykori Ninive. Érdekel, hogyan épül majd vissza az a szétbombázott óriási város, hogyan tér vissza oda a megszokott élet. A legtöbb fotós a harci eseményekre koncentrált, engem a pszichológiai háttér, az ott lakók helyzete érdekel. A lerombolt házakat idővel felépítik. De vajon milyen nyomokat hagyott a lelkekben az ISIS, hogyan változtak a szomszédi viszonyok, az egyszerű emberi kapcsolatok? Északon például több ezer jazidit elraboltak, a nők évekig szexrabszolgák voltak. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Itt nem elég a segély, a pénz, az akcióterv. Nekik elsősorban nem pénzre, hanem odafigyelésre van szükségük. A menekülttáborok vezetői is elmondják: a pénznél mérvadóbb az, amikor az ott élők érzik, megtapasztalják, hogy tudnak róluk, és törődik velük a világ. Valakiknek fontosak. Irakban sok érdekes történet lesz most, hogy háttérbe szorult az eddigi közös ellenség. Ez a traumák feldolgozásának vagy éppen feldolgozhatatlanságának ideje.
A Földgömb című folyóiratban legutóbb a helyi fiatalok szórakozási lehetőségét dokumentálta.
– Ez „véletlen” volt, hirtelen jött alkalom. Egy Erbílben élő magyar származású metálrajongó srác vitt el arra a szórakozóhelyre, ahol egy kirkuki heavy metal-együttes zenéjére lazultak a fiatalok. Nem komolykodtam, jól éreztem magam, és a képek is jól sikerültek. Erbíl persze más: közel van ugyan Moszulhoz, de ott nem volt lövöldözés. Útközben láttunk háborús övezeteket, romokat, de a veszélyes helyeket elkerültük. Jellemző, hogy egy-egy városrész felszabadulását követően az emberek már napokon belül piacra járnak. Adnak-vesznek. Visszatér az élet. Legalábbis látszólag. Ez a basic életösztön. De az álmatlan éjszakák, az, hogy valójában mi jár az emberek fejében, rejtély.
Most hogyan érzi, fotósként immár a „hivatásszerűség” útjára lépett?
– A nyári fesztiválfotózás jó kikapcsolódás. Tavaly-tavalyelőtt komolyan csináltam, ott voltam valamennyi nagy rendezvényen, rengeteget tanultam. Sokat köszönhetek Kálló Péternek és a Sziget Fesztivált hivatalosan megörökítő Rockstar Photographersnek, amely kiváló fotósokból áll. Idén már inkább csak azért mentem, hogy lássam a csapatot, és együtt legyek velük pár napot. Az első menekültes anyagom megjelenése is annak volt köszönhető, hogy előtte végigfotóztam a fesztiválokat, így már valamennyire ismertek. Bedolgozom a Phoo.hu kortárs fotográfiai magazinnál, ami szintén Kálló Péter nevéhez fűződik. E honlap tartalma a fotózás azon része, amely számomra a legrokonszenvesebb.
Arab szak és a fotózás. Mi lenne az ideális életcél e két „ügy” egyensúlyban tartása szempontjából?
– Ahogy a fotózás terén Petinek, úgy a keleti vonalon Jászberényi Sándor író-újságírónak köszönhetek sokat. Huszonkét évesen, 2013-ban vele voltam kint Egyiptomban, a Tahrír téren és a Muszlim Testvériség tüntetésén. Először jártam ilyen konfliktusos helyen. Ő látott el tanácsokkal, a mai napig baráti viszonyban vagyunk. Fontos, hogy az ember közelében legyenek olyanok, akikhez bizalommal fordulhat. Még hátravan az arab nyelvtudásom tökéletesítése, ami nem könnyű, muszáj foglalkoznom vele. Úgy érzem, már „nincs választási lehetőségem”. Nekem ezt kell csinálnom, így leszek azonos önmagammal. Kényszerhelyzet ez, amelyet nagyon élvezek. Szeretném megőrizni a jó érzést, hogy mindig úgy tudjak fotózni, ahogy szeretek.
