Növekedésünkkel a hitünk is fejlődik, Istenhez fűződő viszonyunk érettebb, szabadabb lesz. Árnyalódik az Istenről alkotott képünk, sőt van, hogy el is engedjük azt, és egyre inkább tudomásul vesszük, majd elfogadjuk őt titok mivoltában, „a meg nem ismert felhőjének”. Ahogyan haladunk ezen az úton – itt nincs verseny, mindenki a saját ritmusában teszi, és nem lehet előrébb vagy hátrébb tartani –, bizonyos imádságoktól elbúcsúzunk, és új szövegek, imaformák lépnek a helyükbe. De az is lehet, hogy néha jó visszatérni korábban gyakorolt imaformáinkhoz, különösen vészhelyzetben: amikor elfogynak a saját szavaink, biztos fogódzót jelentenek a kötött imák, hogy vihar idején is ébren tarthassuk magunkban Istenhez kapcsoltságunk tudatát.
Jó, ha ezek az imaformák – vagy ahogyan egyháziasan hívjuk őket, „áhítatgyakorlatok” – az egyházi év logikájához kapcsolódnak, mintegy a liturgiából forrásoznak, és oda utalnak vissza: Jézus megtestesülésére és húsvétjára, a megváltás központi eseményére és a Szentháromság szeretetközösségére, amelyekbe a liturgián különösen is meghívást kapunk mint egyházi közösség, vonzalmainktól, vérmérsékletünktől függetlenül. Ahogyan a zsinat fogalmaz: „A liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll.”
Fontos tehát, hogy egyházi közösségeinkben ápoljuk a liturgiát. És ne csupán a szentmisét. Vajon mennyire kap teret plébániáinkon a közösen végzett zsolozsma, vagy ilyenkor, nagyböjtben a gyónásra előkészítő bűnbánati liturgia?
