Advent

 

Mindig utáltam várni bármire is. Ha tehettem, a dolgok elébe mentem, így kissé fordított, néha elkapkodott életem többnyire félsikerekről szólt. Isten a tudója, miért történt így. Én mindenesetre reá bíztam a döntést a feketéről vagy fehérről, a jóról vagy rosszról. De úgy hiszem, elfogadta hamariságomat.
Utálom a várakozást. Egyetlen dolgot kivéve.


 

Megállni egy esztendő végén, megtorpanni, meghatódni és – helyenként, ha életünk keserűsége vagy kicsattanó öröme igényli – szabad folyást engedni könnyeinknek, vagy elégedett, felszabadult kacagásunknak, csodálatos lehetőség. Szinte már gyógyír – a presszókkal terhelt léleknek mindenesetre igen. Várni, hogy az év vége a maga tisztaságával, örök, megkophatatlan szentségével körüllengjen, eufóriát, elrugaszkodást, illatos ködöt terítsen körénk, minden misztériumnál csodálatosabb. Hiszen az ember ideje, az esztendőkben számított élet egy egysége ismét elmúlt, s ez az elmúlás megélést, talán kudarcot, talán erőt, de mindenképpen tanulságot ajándékoz.

Én ezzel a szívvel várom a karácsonyt. Az advent bíborszőnyegére lépve így tárom ki a bensőmet annak a fénynek, amely ismét átsegít egy következő nehéz esztendő zűrzavarán. Advent. Várakozás. Várakozunk arra, ami már réges-régen megvalósult. A bölcsőbeli gyermekből Megváltó lett. A szürke reménytelenségből megbizonyosodás. Az év végéből örömünnep, ahol a lélek szabad zenéje a szellemet perdíti táncra.

Karácsony. A rómaiak Saturnalia ünnepét ülték meg ilyenkor. Adakoztak, jótékonykodtak. Még a rabszolgáikat is hellyel kínálták a vacsoraasztalnál, hogy az év végén elhitessék velük a valóságot: ők is érző lények, hasznosak, megbecsülésre méltók.

Ma, most, a nehéz időkben ismét itt van advent. Mi más lehet értékét tartó, mint az, amit ez az időszak képvisel? Mi más adhatja meg a kincset, a tiszteletet és a csendes odaadást a léleknek? Mi más biztathat az elkövetkező esztendőben folytatásra, az erő latba vetésére, mint az örök tanulság, hogy az élet szolgáinak van helye az örökkévalóság asztalánál.