Add, hogy lássak!
Fotó: Bókay László

 

Utunk egy szakaszán feltűnik, hogy fasorban haladunk. Aztán ez a fasor fokozatosan ligetté, majd erdővé sűrűsödik. Jobbra távol magasles, majd a Vadaspuszta tábla ötlik a szemünkbe, és lekaszált fű intenzív illata kúszik be az autóba. Végül – mintha a tábla igazságát akarná bizonyítani – váratlanul egy őz terem előttünk. Azért nem azt írom, hogy átszalad, mert noha csak egy pillanattal előbb érkezett, mintha különösebben nem sietne: néhány tizedmásodpercig meredten – döbbenten? – áll, és figyel bennünket, mielőtt a bozótosba ugrik, de olyan gyorsan, hogy az szabad szemmel követhetetlen. Így érkezünk meg Csatkára.

*

A faluba érve előbb az 1357 és 1361 között épült gótikus templom mellett megyünk el, majd befordulunk a Szentkút utcába, amely annyira keskeny, hogy senkinek sem szabad szembejönnie, mert nincs hová félrehúzódni. „Hogyan létezhet ilyen út?” – kérdezzük egymást, és nagyon izgulunk, hogy valóban senki ne haladjon éppen a falu felé. „Miért is haladna? Hiszen most mindenki ide, a lelkinapra jön” – mondja útitársunk megnyugtatólag. És valóban nem adódik gond.
Az út utolsó szakasza mély völgybe ereszkedik, és még attól a tisztástól is lefelé kell mennünk, ahol leparkolunk. A cigánykápolna előtt egy fiú füvet nyír, egy úr a gazt szedegeti a kövek közül, bent pedig takarítanak, ezért csak bepillantani tudunk.
A kegykápolnához vezető lépcső mellett valaki gitárt próbálgat. Kiderül, hogy egy kicsi fiú, aki máris nagy mestere a hangszernek. A forrásnál többen palackokat töltenek, alig lehet odaférni. Nagyon ki vagyunk tikkadva, jólesik a hűs, tiszta, természetazonos víz. Nem sokkal később mégis azt olvassuk a faliújságon, hogy nem iható. Erről a zarándokok között kialakul egy kis vita. Nekünk nem lett bajunk tőle, ez biztos.

*

A püspök a kápolnába invitálja és gitáros dalokkal fogadja a vendégeket. Az Ave Maria után azért imádkozik, hogy aki egykor a vak fiú látását visszaadta itt, nyissa meg a mi szemünket is, a sok kéréssel, teherrel érkezőkét, majd arra kéri Máriát, hogy áldja meg a cigány népet. – Sokfelől érkeztünk ma ide – folytatja –, azért, hogy imádkozzunk. Hogy legyen a cigányok számára a hagyományos szeptemberi búcsún túl egy olyan alkalom is, amikor nem a mulatságon, a táncon a hangsúly, hanem az elmélyülésen. A mélyben, a dolgok mögött ugyanis ott az Isten. A tisztaszívűek látják.
Székely János kis történetek sorával járja körül a témát, hogy mit jelent hitre jutni, megtérni, igazán látni. Egy olyan, zsidó származású katolikus papról szól az első, akit szigorú apja zsidónak nevelt, ő azonban a messiási ígéretek beteljesítőjét fedezte fel Jézusban. És ettől minden „színes és pompás” lett a számára. A hit ugyanis megnyitja a szemünket. Ami szürke volt, színessé válik. Az emberekben és önmagunkban csalódhatunk, Istenben viszont nem. Egy fiú – a történet ezúttal amerikai – nagyon szerette világtalan apját, ám el kellett vesztenie. És míg korábban rosszul baseballozott, ezután valósággal megtáltosodott. Amikor az edző megkérdezte, mi lehet a változás oka, így válaszolt: „Apám miatt történt. Mert ez volt az első meccsem, amit odaföntről már láthatott. Neki játszottam.” Ha tudjuk, hogy van valaki, aki végtelen szeretettel figyeli az életünket, a tetteinket, nagyon fogunk igyekezni, hogy tetsszen neki, amit lát. Isten remekművei vagyunk. Minden nép.
Egy mese szerint a cigány nép a leginkább, mert Isten tésztából gyúrta és kemencében sütötte ki a különböző népeket. Az első adagot túl sokáig hagyta benn (így lettek a feketék), a másodikat túl rövid ideig (így lettek a fehérek). A cigányok a harmadik sütés volt, amelyet épp megfelelő idő után vett ki a Jóisten, így szép barna lett.
Volt egy kislány, akit egyedüli cigányként az óvodában és az iskolában is kiközösítettek a többiek. Felnőttként óvónő lett, és az első munkahelyén éppen olyan csoportot kapott, amelyben egyetlen cigány sem volt. „Csak a gyerekek szeretete volt az, ami elkezdte begyógyítgatni a régi sebeimet” – mesélte később. Mert a gyerekek szeme tiszta. Olyan, mint az Istené.

*

Szent Péter és Pál ünnepe van. Péter csak lassan kezdett látni, eleinte alig értette Jézust. Felháborodott, amikor Jézus arról beszélt, hogy egyszer majd kereszten kell szenvednie, és meg kell halnia. Mintha félig vak lett volna Péter.
Van úgy, hogy szívesen válaszolnánk Jézus hívására, de ezt megakadályozza valami. Így járt a gazdag ifjú is: a vagyona fontosabb volt. Nekünk mi fontosabb? Lehet, hogy az indulataink, a lustaságunk, a bűneink. Jézus Júdásnak is megbocsátott volna, de ő nem hitt a bűnbocsánat lehetőségében. Pedig Jézus mindenkire ugyanolyan szeretettel néz. Legyünk Péterek, és ne Júdások.
Jézus nagy közösséget tudott alapítani Péterre. Erős cigány közösségekre is szükség van. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Úgy, hogy ellen­állunk a széthúzás, a rosszindulat, az ellenségeskedés kísértésének.
Péter egy közösség oszlopa lett. Minden közösségnek kellenek ilyen, Istentől megérintett emberek, és őket tisztelni, segíteni kell. Ahogyan a Cursillóban bevett szokás, mindenhol fontos lenne, hogy a közösségeinkben legyen civil vezető is a pap mellett.
Egyszer hat ember egy szigetre vetődött, miután hajótörést szenvedtek. Nagy hideg volt. Mivel mindegyiknek valami baja volt a többiekkel, nem egy tüzet raktak, hanem hatan hatfelé mentek, és egyedül próbáltak túlélni. Így mind a hatan megfagytak. Az élet legfontosabb kincseit csak együtt, összefogva tudjuk megőrizni.
Egy vak és egy béna ember a fák között rekedt, amikor kigyulladt az erdő. A vak felkapta a bénát, aki mindig megmondta neki, merre menjen. Míg az az ő lába, ő a másiknak szeme lett. Ennek köszönhetően megmenekültek. Így van ez a közösségekben is: a különböző adományok kiegészítik egymást.
Jézus közösséget alapított, a tanítványaira bízta az evangéliumot, és kétezer éve itt van velünk. Egyházunk az ő teste. A sátán mindent szét akar szakítani. Az a célja, hogy a házaspárok összevesszenek, és elváljanak; hogy a népek egymás ellen forduljanak. Ne hagyjuk, hogy tönkretegye a közösségeinket. Az egyik nagy veszély a pletyka. Fogadjuk meg, hogy nem fogunk pletykálkodni, mert tönkretehetünk vele másokat.
Ne csak kapni, adni is akarjunk a közösségünknek. Jézus legyen a középpontban, rá figyeljünk.
Don Bosco arra kérte az édesanyját, hogy segítsen neki a befogadott gyerekek istápolásában. De olyan rosszul viselkedtek, hogy a néni egy idő után megelégelte a dolgot, és távozni akart. Búcsút vett volna a fiától, ám közben megálltak egy feszület előtt. „Róla – mondta ekkor az asszony – megfeledkeztem” –, és e felismerés hatására végül maradt. Ne emberek miatt legyünk egy közösségben, és ne csak addig, amíg minden jól megy.

*

Szünet következik. Mivel megint megszomjaztam, kiautózunk a faluba, de semmi sincs nyitva. A legközelebbi helység Súr, de túl bizonytalan vállalkozás lenne átmenni oda, és valószínűleg nem érnénk vissza
a délre meghirdetett misére. Ezért visszagurulunk, és én a mise előtti készülődés közben azon gondolkodom, mi ennek a szomjúságnak az üzenete számomra és általában. Teréz anya kedvenc szentírási helye jut eszembe, a „Szomjazom”: a szenvedő Jézus szavai, akit ő minden egyes emberben meg akart látni. Aztán azon gondolkodom, milyen fonák dolog, hogy egész életünkben az efféle diszkomfortérzések elkerülésére törekszünk. Mintha magáról az életünkről próbálnánk így megfeledkezni. Az ember szomjazó lény – talán még elemibb módon az, mint éhező.

*

A mise első püspöki története egy afrikai kisfiúról szól, aki kétszer húsz kilométert gyalogolt, hogy kagylót vigyen ajándékba a tanító néninek. Arra a kérdésre pedig, hogy nem fáradt-e nagyon el, azt válaszolta: „A hosszú út része az ajándéknak.” Mi is így, hosszú út után vagyunk itt. És azért érkeztünk, hogy égi édesanyánkat meglátogassuk. Hogy az Isten olyanná tegyen bennünket, mint Péter vagy a segítői voltak.
A prédikációban Pálról és a pálfordulásról beszél a püspök. A Jézussal való találkozás átformálta Pált. Azok, akik apostolok szeretnének lenni, nagyon hamar rájönnek, hogy nem szolgálhatnak két úrnak.
Volt egyszer egy kötéltáncos, aki a két magas ház között kifeszített dróton áttolt egy talicskát, és benne egy homokzsákot. „Menne ez emberrel is?” – kérdezte valaki. „Persze, ha ön hajlandó beleülni” – válaszolta a kötéltáncos. „Persze, hogy hiszek” – válaszoljuk, ha rákérdeznek. De a talicskába is be kellene szállni, azaz a hitünk szerint kellene élni is. Dönteni kellene Jézus mellett, misére járni, elhagyni a csúnya beszédet, hűségesnek lenni a házastársunkhoz. Igazán Jézus mellett dönteni. Adni, és nem csak kapni. Jézushoz vinni másokat is.
Ez néha nem is olyan nehéz. Székely János elmesélte, hogy fiatalkorában neki és más kispapoknak egyszer sikerült nagy örömet szerezniük a karácsonyi ajándékukkal egy katonatársuknak, aki soha senkitől nem kapott még személyes ajándékot. Csecsemőként az anyja egy kórház lépcsőjén hagyta. Néha már egy egészen kicsi szeretet is elég ahhoz, hogy valaki egészen megváltozzon tőle.

*

A misén két tanúságtétel is elhangzik. Orsós Zoltán atyáé, aki a bosszúvágytól, a világ gyűlöletétől a megbocsátásig, az újjászületésig jutott, és míg korábban önmagát érezte koldusnak, egyszer csak észrevette az igazi koldusokat. És egy asszonyé, akinek az anyukáját sokáig elkerülte a gyermekáldás. Álmában Jézus cigányul megszólította. „Miért haragszol rám?” „Mert nem adtál nekem gyermeket.” „Adok, ha Máriának nevezed el.” – Így lettem én, és így lett Mária a nevem” – mondja az asszony elcsukló hangon.
Itt tartunk, amikor a közeli falon roma Jézus-alakot veszek észre.

*

Fájni kezd a fejem, ezért a közeli domb tetején álló remetelakba megyek, hogy gyógyszert vegyek be. Megtudom, hogy sok év után megint lakik itt remete, bár van, aki gondnoknak nevezi. Zsoldos Andrea, a helyettese kedvesen felajánlja, hogy segít megkeresni, és a sekrestyébe visz, hogy megmutassa a rengetegféle és a legkülönbözőbb színekben pompázó ruhákat, amelyeket mind a Mária-kegyszobor öltöztetésére csináltattak a hálás hívek. „Ki a szabó? Ki ért ehhez?” – kérdezem, de ez nem derül ki, feltehetően nem egyazon helyen készült az összes ruha. Ám az biztos, hogy nem lehet bárhová beállítani azzal, hogy „kegyszobor számára szeretnék ruhát rendelni”.
Megérkezik a remete, de interjút nem ad, mert nem kértem előre időpontot, és rengeteg a dolga. Mivel a remeték mindig is titokzatos figurákként éltek a képzeletemben, ezen nem ütközöm meg, hanem sűrű elnézéskérések közepette távozom.

*

„A mai lelkinap a püspök úr érdeme. Reméljük, hogy sikerül hagyományt teremtenünk vele – mondja ebéd közben szerényen Holubák Attila, Aka, Ácsteszér, Csatka és Súr plébánosa. – Kegyhelyen szolgálni azzal jár, hogy sok testi-lelki bajról hall az ember, és ez néha egyáltalán nem könnyű, fájdalommal tölti el az embert. De szerencsére gyógyulásokról is beszámolnak a hívek, és itt most elsősorban lelki gyógyulásokra gondolok. A hálájukat is ki akarják fejezni a hívek, ennek jelei a Mária-szobor számára készíttetett ruhácskák. Még Kanadából is küldenek ilyeneket időnként.
Nagy terveink vannak a felújításra. A vizesblokk már épülőben, és a betegek által használt, a forrás vizével feltölthető régi medencét is használatba fogjuk venni. Két szervezet is segíti a munkánkat: az Áldott Kereszt Egyesület és a Csatkai Mária-kegyhelyért Alapítvány, Kövesi Csaba és Tóth Zoltán vezetésével.”

*

Búcsúzóban még bemegyek a cigánykápolnába, amelynek egy Franciaországban élő szerzetes nővér által festett új keresztútját nemsokára megáldja a püspök. Két megkülönböztető jegyét veszem észre: a képeken mindenkinek kedves az arca, még a Jézust ostorozó katona sem kivétel. Talán istenképiségünket akarta így érzékeltetni a nővér. A másik, ami feltűnik, a halott Jézus iránti gyengédség, ahogyan a testét a keresztről leveszik és sírba helyezik. Azt üzeni nekem, hogy a halottainkkal is lehet élő a kapcsolatunk.

*

Elindulunk haza. A temető mellett haladunk el, ahol éppen szertartásra készülnek. Rengeteg autó és ember: valakit nagyon megsirat ma a családja, a közössége.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..