Ábrahám útján

Hogy aztán, hogy aztán… Magunk sem tudjuk… Vállunkon Izsák. A hegy meredek. Minden lépés fáj. Csak megyünk, és minden méterrel éveket öregszünk. Lassulnak lépteink, hogy Izsáktól való búcsúnk percét megnyújthassuk. A hegy magas, a hegytető messze. Az egekből nem szól hozzánk hang, s hiába tekingetünk a ritkuló bozótos felé. Nem mutatkozik ágai közt fennakadt kos csereáldozatként. Csak megyünk. Nem vagyunk olyan bátrak és eltökéltek, mint Ábrahám. Vánszorgunk. Félünk. Lábunk megremeg. Visszafordulunk. Lefelé. Majd ismét fel. Leülünk, lefekszünk. Elterülünk. Tovább megyünk. Izsák nehéz. Egyre nehezebb. Szeretnénk letenni. Magunkhoz ölelni. Szeretnénk vele együtt lemenni a hegyről. Ketten, egymás kezébe kapaszkodva, menni a saját lábunkon. De nem lehet. Így kell felérnünk. Nem értjük Őt. Miért kéri vissza, amit adott? Tudja, hogy majd ott a hegytetőn, az oltárnál Izsák elleni mozdulatunkkal önmagunkból is levágunk egy darabot. Az is kell Neki. Néz minket, és látja, ahogy erre készülünk. Botorkálva és jajongva kövek és madarak között. Nincs hang, nincs bozót, nincs kos. Az Úr angyala nem érkezik. Csak én vagyok és Izsák a vállamon. Keserűség. Bizalom. Kétely. Kövek. Madarak. Homok. Por. Szél. És az Ő némasága. Csendje? Még mindig messze a hegytető…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.