Elgondolkodtam a történteken. Húsz éve vagyok a pályán, és még mindig át tudnak verni a diákok. Mert nem feltételezem róluk, hogy becsapnak, hogy füllentenek, azért, hogy mentsék magukat és egymást tettük következményeitől. „Ti jók vagytok mindannyian, /Miért csinálnátok hát rosszat?” – jutnak eszembe József Attila sorai.
Ha én vagyok az osztályfőnökük, ez az eset büntetés nélkül marad. Milyen „lúzer” vagyok – gondolhatják rólam a gyerekek, hogy ilyen könnyen átejtettek. Én meg magamban azon morfondírozom, milyen jó, hogy nem egyedül nevelem őket, hogy vannak kollégáim, akikkel együtt alakítgatjuk a fiatalokat. Mert azt gondolom, fontos megtapasztalniuk azt a bizalmi hozzáállást, amit én tanúsítottam ebben a helyzetben. A pillanatnyi „lúzerség” hosszú távon gyümölcsöző lehet: nem gyanúsítottként tekintünk egymásra, hanem azzal a bizalommal, hogy kimondott szavaink mögött valóság van. Az a nyelv ez, mely újra és újra azt a kérdést hordozza: ki vagyok én, hogy fölülbíráljam azt, amit mondasz nekem?
Ugyanakkor nagyon fontos az osztályfőnök józansága is, aki megteremtette azt a csöndet, amelyben a tettes önként vállalta tettét és annak következményét.
A jogos büntetés ugyanis nem a bűntudatot erősíti a gyerekben, hanem szembesíti azzal, hogy tetteinkért felelősek vagyunk. A vállalt tett és büntetés következményeként pedig az ember – mintegy ajándékként – megkapja az újrakezdés tiszta szabadságát.
