A visszaadott szög

Valami, ami ott sem volt

Bada Márta kisegítő iskolába járt, összevont osztályokba. Hatodikos lehetett, mikor a tanárai felfigyeltek rá. Szünetben rajzolgatott, meg persze néha órák közben is. „Sokat kellett rajzolnom, mert mindig kitették a rajzokat a falra, de egyik se volt bekeretezve, úgyhogy hamar megsárgultak, elkoszolódtak, és akkor levették őket, majd eltüzelték, én meg rajzoltam újakat, és ebben nagy örömet találtam” – emlékszik vissza. „Mártika, hát ezeket te csinálod?” – kérdezte egyszer az egyik tanára. Aztán azt mondta neki, hogy tehetség van benne, úgyhogy szakkörbe kellene mennie. László Lilla és Mizser Pál vették szárnyaik alá a lányt, aki nyolcadikos korában képzőművészeti gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel.

 

Öten voltak testvérek, és közülük ketten, Márta és a húga végezték el az általános iskolát. Mind dolgozni mentek. Márta kertészetben helyezkedett el, és hazafelé menet mindig találkozott volt általános iskolai tanárával, ahogy nevezi, Halász tanár bácsival, aki egyszer rákérdezett: „Mártikám, hát rajzolsz-e még?” Ő így válaszolt: „Hát, már nem nagyon. Nem tudom, lesz-e egyáltalán szakkör, mert felújítás miatt bezárták a művelődési házat, ezért nincs hely, ahol foglalkozást tartsanak.” A tanár bácsi erre azt mondta: „Anyukám, egyet mondok neked! Menj el a Remsey családhoz, és kérdezd meg, mi legyen ezután veled!” S Márta így is tett.


„Bemutatkoztam, és elmondtam, miért jöttem, közben meg csak szorongattam az összekötözgetett, rozoga mappámat, amiben a rajzaim voltak – meséli. – Sose felejtem el, hogy egyszer csak bejött egy töpörödött ember, Remsey Jenő bácsi, ősz hajjal és két szemüveggel, megnézte a rajzaimat, és azt mondta, tehetséges gyerek vagyok, de azért még csiszolódnom kell, ám sose féljek, mert jó kezekbe kerülök.” Hamarosan a fia, Remsey Iván festőművész vezetésével szakkör indult, ahova Márta is beiratkozott. „Igazi bohém művészcsalád volt a Remsey” – mondja az asszony, aki az első alkalommal, amikor a szakkörre ment, illedelmesen bekopogott, Iván meg kiszólt: „Tessék csak kint maradni!” Márta kétségbeesett, hogy na, most mi lesz, ám ekkor a férfi nagy svunggal kinyitotta az ajtót. „No, mi van, leányzó, mi járatban vagy itt?” – kérdezte. A leányzó neki is megmutatta a rajzait, ugyanúgy feszengve, főleg, amikor látta, hogy Iván hunyorogva méregeti őket. „Istenem, mondom, mit lát ez becsukott szemmel…” – járt a fejében. Később persze megtudta, hogy a Remsey fiú az árnyékokat nézte. A lány elkezdett járni a szakkörére, festegetett és rajzolgatott, és mindig rátett valamit a képeire, ami a valóságban nem volt ott. Na, látod, ez a plusz a jó a képeidben!” – mondta neki a festő.

 

Milyen szép világ volt régen

 

„Szóval így jöttem én össze a művészettel – meséli Márta –, meg hát a Jóisten segedelmével, mert a családunkban más művész nem volt. Apám hegedült egy kicsit, de nem művészi szinten.” Bada Márta szülei vályogvetéssel és rongykereskedéssel foglalkoztak. Ő még Erdőtarcsán született, de gyerekkorában Gödöllőre költöztek, és azóta is ott élnek. Nagylánykorában Márta egyszerű munkásként az épületkerámiai vállalatnál kezdett dolgozni, ahol a vezető hamar felfigyelt a tehetségére. Arra kérte, rajzoljon egy virágot. „Rajzoltam is, de nem olyat, mint a természetben, és annyira megtetszett a főnöknek a fantáziavilágom, hogy másnaptól padlólapok tervezésével foglalkozhattam” – mondja. Amikor aztán férjhez ment, és gyermekei születtek, a gödöllői városgazdálkodásnál helyezkedett el, itt takarítónőként dolgozott, és közben továbbra is festett.

 

„Mindig kétkezi munkával kerestem a kenyeremet – jelenti ki. – Szegények voltunk, kellett a pénz, meg nem olyan családban nőttem fel, hogy no, akkor nem dolgozunk.” Képeivel viszont gyermekkora meseszerű világába repülhetett. „Megfestettem, hogy lovat vettünk a vásárban. A cigányok rafinált kupecek voltak, akkor is eladták a lovat, ha nem volt olyan húzós. Volt, hogy leitatták, és ment, mint az őrült, de másnap persze nem ment sehova. Megesett, hogy apámat is becsapták. Kérdezte, hogy megy-e az a ló, és mondta neki a kupec, hogy hát hogyne, jó ló, nézze meg a fogát, ó, úgy megy, mint a sárkány!”

 

Van egy olyan kép a falon, amelyik cigány bált ábrázol, meg olyan is, amelyik májusi szerenádot. „Amazon a cigány asszony egy kis itallal kínálja a magyar embert, aki benézett a mulatságba, emezen meg orgona van a fiúnál, no de hogy a két cigány lány közül melyiknek adja, az rejtély – mesél a képekről az alkotójuk. – Szeretném megmutatni a fiataloknak, hogyan éltek a cigányok, milyen szép világ volt régen.”

 

Amilyet más nem csinál

 

Bada Márta legtöbb képén valamilyen formában a vallás, a hit is szerepel. „Általában becsempészem – mondja –, ha más nem, egy angyal ott kell, hogy legyen.” Néhány éve Szekeres Erzsébet textilművész – akit mesterének mond – vetette fel: „Mártikám, miért nem fested már meg a passiót?” Azt mondta, megpróbálja. „De Istenem, hogy kezdjek neki?” – gondolta. Aztán meg sorra születtek a képek, így a hagyományos tizennégy helyett tizenhat stáció lett. „Amikor végeztem, mondom, ennek nem lehet így vége. Akaratlanul is jött magától, hogy megfessem, ahogy Jézus az apjával meg később az anyjával találkozik – mondja. – Gondolom, az életben is így történhetett.”

 

Nézegetem a képeket. „Arany fülbevalója van Máriának?” – kérdezem. „Hát, elképzeltem” – válaszolja. Különleges keresztút ez. „Olyat szerettem volna, amilyet más nem csinál, és amelyik csak az én világomban lehetséges.” Az a legfőbb különlegessége, hogy a szögnek kiemelt jelentősége van benne. A legenda szerint ugyanis egy cigány kovács készítette el Jézus keresztfájának szögeit. „Persze, ez a keresztény világban nem igaz, de mert cigány asszony vagyok, úgy éreztem, meg kell festenem.” Van egy cigány mondás is, így hangzik: „Nem loptunk mi csak egy szöget Krisztus vérző tenyeréből!” Bada Márta passiójában viszont a siratóasszonyok egyike visszavitte a szöget. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a cigányok ellopták ugyan a szöget, hogy megmentsék Jézust, mégis megfeszítették őt.

 

A Jézus szenvedéstörténete képsorozatot a művész az Ars Sacra Alapítványnak adományozta, majd cigány közösségekhez kerültek a képek, és remélik, hogy egyszer egy cigány templomban függhetnek majd. A festőművész pedig azóta megfestette Jézus születésének történetét, amelyet a gödöllői Szentháromság-templomban állítottak ki, és nemrég befejezte a harmincöt képből álló teremtéstörténetet is. A címe: Mese a teremtésről, ahogy a cigányasszony elmesélte, és hogyan lettünk cigányok. Márta vallja: „Hit nélkül nem tudnék élni, mindig megyek a templomba, imádkozom reggel-este, szívből érzem, hogy velem van Isten.”

Fotó: Kissimon István

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .