A világirodalom terített asztalánál

Sokgyerekes zsidó családból származik a százhuszonöt évvel ezelőtt született Schlesinger, majd Szegő, s végül: Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító, író, esszéista, az irodalomtudományok doktora, egyetemi tanár. 1893-ban Schlesinger Ignác tanító és Krausz Fanni gyermekeként látta meg a világot Nagybajomban, s középfokú tanulmányait Kaposváron, a Dsida Ottó igazgatta főgimnáziumban végezte. Dsidának köszönhetően került 1911-ben a budapesti egyetem filozófiai fakultására, s ösztöndíjasként az Eötvös Collegiumba, ahol magyar–német–francia szakon kezdi meg tanulmányait. Ösztöndíjjal kikerül Tours-ba, az École Normale Supérieure-be, de az I. világháború kitörése miatt már nem utazhat haza; Bretagne és Normandia internálótábora vár rá. Betegsége miatt lehetővé teszik számára, hogy Svájcba menjen, s Lausenne-ban folytatja tanulmányait. 1919-es hazatértekor áttér a katolikus vallásra. Felnőttkori katolicizmusa, olykor misztikummal határos, rajongó vallásossága haláláig volt vigasza, lelki tápláléka…
A „varázsló literátor”, a „finom tollú esszéíró” 1920-ban kap tanári oklevelet, és több évig házi tanítóskodik a jómódú Lukács József bankár unokáinál; Lukács György testvérének gyerekeit oktatta. A budai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanára húsz éven át, s közben franciát is oktat az Eötvös Collegiumban. A II. világháború utolsó éveiben – tartva a deportálástól – barátok bújtatják. 1947-ben ösztöndíjasként Genfbe utazik; 1950-től pedig újabb két évtizeden át, 1970-es nyugdíjazásáig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem francia tanszékének professzora. Világirodalmat, majd francia irodalmat tanított.
Babits és Osvát biztatására kezdett publikálni a Nyugatban, amelynek 1920-tól megszűnéséig állandó munkatársa; számos francia szerző művének fordítása jelent meg tőle a lapban. Több önálló és műfordításkötet jelenti életművét – köztük A mai francia regény, a Klasszikusok, a Kortársak, A Nyugat árnyékában, Késői tallózás, Védelem az esszé ügyében, Ősz és tél között, Anyám meg a falum, A falutól a városig, A várostól a világig. Lefordította többek között Flaubert Bovarynéját, az Érzelmek iskoláját, s Prousttól Az eltűnt idő nyomában három kötetét, Camus Közönyét; fordításai közül kiemelkedik Voltaire Candide-ja is. Babits Mihály „finom, olykor szinte lírai gyöngédségű stilisztának” tartotta a nagy műveltségű tanárt, aki míg tanított, alig írt, ám amikor nyugalomba vonult, elsősorban írásaival nevelt. Ahogy Szávai Nándor irodalomtörténésznek mondta: az írás nem az egyetlen mesterségem, nem tartozom semmiféle iskolához, összekötőnek érzem magam az alkotó, a kritikus, a kortárs, az olvasó között, vándornak a könyvek között, örök diáknak.
Az ugyancsak somogyi születésű irodalomtörténész, Szijártó István, az Eötvös Collegium egykori igazgatója, Gyergyai-tanítványként fontosnak tartotta, hogy – megállítva a múló időt – megelevenítse e nagy formátumú, európai műveltségű tanár, író, műfordító alakját, s pályaképvázlatban tárta fel irodalmi nagyságát, szerethetőségét – természetesen felhasználva a kortársak, a tanítványok emlékezéseit is.
Előadásain diákból résztvevővé emelkedtünk, akiket meghívtak a világirodalom terített asztalához. Gyer­gyai egyetlen rejtélyt közvetített generációja számára: mi a kapcsolat a művészet és élet, az alkotás és az ember között. Ellentét? Lassú, titkos egymásra találás? Vagy teljes egység? Szeretettel áldott ember volt. (…) A fiatalokat úgy emelte magához, hogy megosztotta velük tudását, süteményeit, fizetését, pletykáit – egész szellemi családját, melyben Ambrus és Racine, Turgenyev, Proust és a szép Louise Vilmorin asszony jelen van. Ez utóbbiról – Malraux kedvese volt –, mindig mint az életében látott legszebb, legigézőbb asszonyról beszélt – írja kismonográfiájában Szijártó, de úgy tartja, gyarlóságairól is helyes szólni – így érthetőbb az ember, világítóbbak erényei. Gyergyai köztudottan éles nyelvével óráin, magánbeszélgetésekben nemegyszer összekaszabolt eleveneket és holtakat, nem kímélve abszolút tekintélyeket sem. Babits, Illyés, Lukács György nevét elegendő idézni, máskor éppen Babits, Kassák, Osváth értékeinek felmutatása volt az Ő igazi értékmentése.
Gyergyai egy-egy művel, szerzővel kapcsolatban sohasem egyféle megközelítést mutatott be, hanem mindig többfélét. Tanítványai csodálták szövegmagyarázataiért, s azért, mert nem ismerte a távolságtartást. Hallgatói évek múltán a bizalmasai lettek, atyai barátjuknak tekintették. Olyan tanárnak, akitől tudást, emberséget, figyelmet és szeretetet kaptak. Aki a szellemi szabadságot, valamint az önálló véleményalkotást mindenekfölöttinek tekintette. Diákjai óráról órára műveltebbeknek érezték magukat, s tudták, hogy Gyergyai nemcsak nagy tanító, de örök tanuló is, aki képes együtt örülni és tanulni hallgatóival.
A diáklegendák szerint egy időben sajátos értékelési módszert vezetett be Gyergyai professzor úr. Minden hallgatójának jelest írt be a leckekönyvbe, aztán amikor hivatalosan figyelmeztették e gyakorlat helytelen voltára, néhány szemeszteren át mindenki közepest kapott. Persze valamennyi diákja tisztában volt azzal, valójában milyen érdemjegy járna neki, de a professzor hamarosan visszatért a régi gyakorlathoz: újra jeles lett mindenki.
Ahogy elmerültem Gyergyai életében, irodalmi és pedagógia életművében, többször is felsóhajtottam: bárcsak ma is ilyen egyetemi tanárok kapnának katedrát! Nem kétséges, sokan lehetnek ilyen kiválóságok a felsőoktatásban, de ismerve némelyek ténykedését, mérgező és mételyező jelenlétét, hallva stílusokról, sokakat reménytelenségbe taszító, elbizonytalanító és megalázó módszerekről, nyomban elfog a kétely…
Az esszéről mint irodalmi műfajról is sok kincset hagyott maga után Gyergyai, hiszen maga is esszéista volt. Az esszét kalandnak, a lélek kalandjának tartotta. Igaz, megjegyzi: az esszé nem áll viták pergőtüzében, nem támadják, nem bírálják, egyszerűen nem művelik; mintha kikopott volna irodalmi életünkből, nem is csupán a műfaj, hanem az a literátor magatartás és szemlélet, amely az esszé viszonylag kötetlen, viszonylag szubjektív, sok irányba tágítható és sok mindent magába fogadó formájában találta meg önnön kifejezését. Azt is nyomatékosítja: A műveltség, a jó ízlés, az egyéni gondolkodás ma már nem a vagyonban, a származásban, a cenzusban keresendő, mint a rómaiaknál, hanem az én-ben, a lélek, és nem az agy, az emlékezőtehetség műveltségében. Nincs sok köze a lexikális és tömeges adatismerethez, bár ez sem oly megvetendő, csak nem szabad összetéveszteni a lélek pallérozottságával, mint ahogy az igazi előkelőség sem a nyakkendőtől függ.
Mintha Gyergyai az értelmi és az érzelmi intelligencia közötti különbségre irányítaná a figyelmet. Arra a ma szerencsére egyre gyakrabban kutatott témára, amely bebizonyítja: mennyire más emberek lehetnénk, ha nagyobb szerepet kapna életünkben az érzelem, az érzelmi intelligencia bevetése és fejlesztése…
Az Anyám meg a falum-mal, olvassam akárhányszor is, s a másik két lírai önéletrajzzal úgy vagyok, mint Fekete István Ballagó időjével, Illyés szociografikus művével, a Puszták népé-vel, és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című gyönyörű regényével. A szavakkal közelembe merészkednek régen elhalt emberek, emlékek, illatok. Hétköznapi szürkeségemből kiszakít e pazar színorgia. Tovatűnt idill lesz maivá, megelevenedik egy hajdani világ romantikája. Sóvárog a szív a feledőbe merülő közösség, tradíciók, ünnepek, jó értelemben vett kötelékek után.
És a hálaszó is folyamatosan visszhangzik bennem, akárcsak az előbbi művekben – kimondva-kimondatlanul is. Főhajtás a szülők, a család, a tanítók, tanárok, barátok, az útra indítók előtt, akik talán maguk sem gondolták, milyen nagy szerepet szánt nekik a Teremtő azzal, hogy társként, segítőként, mentorként éppen akkor rendelte egymás mellé az életre keltett személyeket. Schlesinger-Szegő-Gyergyai Albert szándéka is ez volt; egyedül akart maradni az emlékeivel. Kissé félénken írta önéletrajzi regénye elé: Idegen városban kezdtem, egy angol barát szünetlen, szívós, csüggedetlen biztatására ezt a mindenképp falusi könyvet – nem külföldi írókról, nem nyugati élményekről, hanem arról, amihez nem kell sem utazás, sem olvasmány, ami legrégibb, legbensőbb, legotthonosabb témája mindenkinek, amit évek, évtizedek óta hordok magammal állandóan, hogy egyszer végre nekifogjak, hogy abbahagyjam a másokkal, a mégoly nagyokkal való foglalkozást, hogy az élet utolsó vagy utolsó előtti állomásán egyedül maradjak szeretteimmel, azokkal, akik a gyermekkor óta életükön túl is elkísérnek, akik beleivódtak vérembe és csontjaimba, beszédmodoromba és emlékezetembe, akik meg-meglátogatnak álmaimban és merengéseimben, s akikkel szeretnék végre alaposan elbeszélgetni. Holtakról s élőkről lesz itt szó, inkább holtakról, mint élőkről, bár nemcsak az ő szemrehányó hívásuknak engedelmeskedem. Az én halottaim csendesek, nem kívánnak tőlem semmit, talán mert életükben is megszokták már a szegények hallgatag és lemondó igénytelenségét, talán mert nagyon is bíznak bennem, s előre tudják, jobban, mint én, hogy előbb-utóbb feltámadnak, előbb-utóbb szót kérnek bennem, s hogy eljön a perc, mikor nem állhatok ellen a hűség és az emlékezés parancsának.
Ígéretét betartotta az író, s méltó emlékezéssel hódolt szülőfalujának, ahol 1981-ben kísérték utolsó útjára. Nagybajom díszsírhelybe temette el díszpolgár fiát. A tudósítások szerint koporsóját rangos egyházi szertartás kíséretében fogadta be a somogyi föld, ami – s ez várható volt – zavarba ejtette a hivatalosságokat. Az írótársak közül is csak néhány barát vett részt a temetésen.
Az Anyám meg a falum egy kislaki kirándulást felelevenítő történettel végződik, melyben az író, diákkorára visszatekintve, amiatt sóvárog, hogy évtizedekkel korábban, mivel figyelmeztették a víz esetleges fertőzöttségére, bármennyire is szerette volna, nem olthatta szomját e forrásvízzel. Megvan-e még a kislaki forrás? Ma már, több mint hatvan év után, nem tudnék odatalálni egyedül, de talán akad még Kaposváron, aki elvezethetne; abból a kislaki forrásból szívesen innék néhány kortyot… – ezekkel a sorokkal zárul a kötet. Papp Árpád író, költő, műfordító – aki már odaát paroláz Gyergyaival – erre is utalt 1985-ben a Gyergyai-emlékkiállítás megnyitóján: Hiszem, hogy akadnak mindig, akik Gyergyai Albert tantaloszian szép és megrázó példázatát mélyen megértve mernek inni a somogyi valóságból feltörő források nyers vízéből, és fel-felkeresve mernek meríteni az ő szellemének kútfejéből is. Mielőtt örökre visszafogadta a föld – amelyből vétetett –, szenteltvízzel meghintett koporsóját, amikor már mint végképp elszakadt gyökerek csüngtek fölötte a kötelek, én nem dobtam meg somogyi röggel, hintettem rája pár cseppet a kislaki forrás élő vízéből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..