Fotó: Merényi Zita
Kaposvár főtere családiasan otthonos, és éppen múlt szeptemberben választották Európa legszebb főterévé. Jó megérkezni ide, mert kicsit meseszerű, mesefilmbe illő a szombat reggel félig-meddig még csak ébredező város. Akárcsak a Kapos szálloda kávézójában kapott gyűszűnyi presszókávé, amely kollégám szerint valóságos esszencia: finom is, rekorderős is, igazi tudósítónak való. A templomból dicsőítő énekek hallatszanak ki, az épület előtt gyülekezők és az odabent helyet foglalók mind derűsen várakoznak. Ünnepélyes hangulatban vagyunk, és mégis olyan itt lennünk, mintha hazaérkeztünk volna.
Varga László egy olyan eseményt hirdet meg a beszéde előtt, amely nem szerepel a programfüzetben. Fél négytől a főutcára invitálja a vendégeket, az irgalom útjának bejárására, amely tizennégy állomáson át az irgalmasság testi és lelki jó cselekedeteit veszi számba: az éhezőknek ételt, a szomjazóknak italt adni, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket és a börtönben levőket látogatni, a halottakat eltemetni, a bűnösöket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni, a bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, az élőkért és a holtakért imádkozni. Majd az április 4-én ötven éve meggyilkolt Martin Luther King fordulatával élve azt mondja: van egy álma. Az, hogy az irgalom töltse be a teljes egyházi közösséget, annak minden egyes hívét. Az ószövetségi Józsefet, a másik nagy álmodót is megemlíti, akinek megvalósultak az álmai, mert Isten álmait közvetítette velük.
A püspök a továbbiakban az evangélium egyes jeleneteinek mélyebb értelmébe igyekszik beavatni a hallgatóságát, hogy máris az irgalom útjára lépjenek vele. Az első jelenet a kánai menyegző, amelyen Jézus az irgalom túlcsordulásának, áradásának jeleként nagy mennyiségű borral ajándékozza meg a násznépet. Aztán máris a Bethesda fürdőnél vagyunk, ahol egy harmincnyolc éve szenvedő embert gyógyít meg. Útján mindig egyre közelebb kerül a szenvedéshez és a szenvedő emberhez. A megsebzett szamariai asszonynak visszaadja a méltóságát; már rögtön azzal, hogy megszólítja. Személyében ugyanis egy nőt, egy megvetett szamariait, egy prostituáltat szólít meg. Irgalommal fordul hozzá, változást indít el benne. Az asszony a felismert igazság hatására hirdetni kezdi, hogy Jézus a messiás. A püspök mindenkit arra kér, hogy gondolja tovább, amit ma itt hall, és beszélgessen róla a környezetében. Ez az evangelizáció legegyszerűbb formája, jelenti ki.
Az isteni irgalom következő története a tékozló fiúé és az irgalmas apáé, s ami nem kevésbé fontos: az otthon maradt idősebb fiúé. A kisebb fiú a szabadság illúzióját választja, és amint ez lenni szokott, ennek eredményeként a legmélyebb rabság lesz az osztályrésze. Ő maga adja fel fiúi méltóságát, de amikor nagy bűnbánattal visszatér az atyai házba, az apjától visszakapja. Az otthon maradt fiút a zúgolódása leleplezi: kiderül, hogy csak megjátszotta az engedelmességet, és nem elég neki, amit az apjától kap, noha az semmit sem von meg tőle. Gyakran ilyenek vagyunk mi is: noha mindent megkapunk az irgalmas Istentől, ahelyett hogy hálásak lennénk, naponta újabb és újabb kéréseket fogalmazunk meg.
Kivételesen megrendítő példája az irgalomnak a házasságtörő asszony története, akit Mózes törvénye alapján meg kellene kövezni. „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való” – mondja Jézus azoknak, akik elé vonszolták. Ha megszívleltük volna ezt a tanácsát, az egyháztörténet, Európa, sőt az egész világ sorsa egészen másképpen alakult volna! Az erőszak ördögi körét csak az irgalommal lehet megtörni. Az irgalommal való találkozás gyógyító, köti lelkünkre a püspök. Isten irgalom és igazság egyszerre. Az irgalom igazság nélkül érzelgős, az igazság irgalom nélkül maga a pokol.
A beszéd után körülbelül húszpercnyi „szabad program” következik. A többség a székesegyházban marad, ott beszélget – ebben még sincs semmi tiszteletlenség. Jó volna, ha a templomaink a miséken túl is többször lehetnének ilyen, közösségi élményt adó események színterei.
A mise főcelebránsa Beer Miklós, és itt van segédpüspöke, Varga Lajos is. A váci püspök megemlíti: ez az első alkalom, hogy Katona István püspök, az irgalmasságkonferenciák kezdeményezője-apostola egészségi állapota miatt nem lehet jelen itt. De lélekben bizonyára velünk van ő is, teszi hozzá.
Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány az ősegyház egy szív, egy lélek, minden egyes tagjáról gondoskodó voltáról szól, amelyben nem lehetett szűkölködő.
A szentleckében János első levele azt hangsúlyozza, hogy hitünk győzelem a világ felett, az evangéliumban pedig feltámadása után kétszer is megjelenik Jézus a tanítványoknak, köztük a kételkedő Tamásnak.
Beer Miklós először az irgalmasság fogalmát próbálja tisztázni. Új esélyt adni, bizalmat megelőlegezni valakinek, felemelni, talpra állítani valakit – ilyesfélét jelent, mondja. Az irgalmas Jézus személyén keresztül az ember titkát érthetjük meg. Jézusnak gyakran megesik a szíve az embereken, senki mellett nem megy el részvét nélkül. Számára mindenki egyformán fontos. A világ reménytelenségét, mint a szentleckében olvassuk, a hitünk győzi le. Elhisszük, hogy számít a sorsunk; hogy Isten nem töri el a megroppant nádszálat, hanem esélyt ad. Az elesettség, reménytelenség, fájdalom történeteiben magunkra ismerhetünk, és sokféle példájával találkozunk a környezetünkben is, itt és most: adósságcsapdába vagy hajléktalansorba került, ínséget szenvedő és beteg felebarátainkkal. Jézus ránk bízza az irgalmas szeretet továbbadását, általunk akar reményt adni. Hinnünk kell abban, hogy ha ezt a feladatot elvégezzük, általunk jobb lehet a világ. Isten gyógyíthat a segítségünkkel.
•
Ebédszünet, majd különböző helyszíneken beszélgetések következnek, a többségük az irgalmasság cselekedeteiről, például a hajléktalan emberek, a börtönben levők, a gyászolók, a sérültek segítéséről szól. Mi a körkápolnában rendezett, Tartós házasság, erős gyerekek: a prevenció útjai a családban című programot választjuk, amelynek a Radnai házaspár és Nyéky Kálmán az előadói. Fontos, hogy akarjuk érteni a gyerekeinket, hangzik el. Ahogyan az is, hogy legyenek fórumok, amelyeken a magunkról, családunkról, házasságunkról való tudásunkat gyarapíthatjuk. Tetszik, hogy az előadók mindannyiunkat bevonnak a közös gondolkodásba: kapunk egy-egy lapot, amelyre azok nevét írhatjuk, akikért felelősek vagyunk, majd megválaszolhatunk velük kapcsolatban néhány lelkiismeretet ébresztő kérdést. Milyen jelét adtam mostanában az irántuk való szeretetemnek? Imádkozom-e értük? Tudom-e, mi mozgatja őket, melyek a számukra legfontosabb értékek? Aztán arról beszélgetünk egy kicsit, hogyan lehet az erőszakot – a verbálisat is – kitessékelni a családok életéből.
Reggel esőben érkeztünk, és mindeddig borús volt az ég, de amikor beülünk az autóba, hogy hazainduljunk, a kollégám így szól: „Még a végén szép időnk lesz!” És ebben a pillanatban kisüt a nap.
